India: Moziban

Természetesen nem hagyhattuk ki Bollywoodot a megtapasztalandók sorából... végül Jaipurban került sor a mozizásra. Addigra már láttunk vagy ezer moziplakátot és TV reklámot, Melinda már totálisan vágta, hogy melyik sztár mennyire menő és kinek kije (hisz teljes TV-csatornák szólnak kizárólag bollywoodi pletykákról, a magazinokról nem is beszélve). Egyszóval: már Jaipur előtt is egyértelmű volt, hogy bizony Indiában a mozit véresen komolyan veszik.

Szóval Jaipurban felkerestük a híres Raj Mandir nevű mozit, amelynek épülete tortára emlékeztet.

Itt kiderült, hogy egy időben csak egy filmet vetítenek, azt pedig kötött időpontokban (azt hiszem, napi 3-4 előadás volt kiírva). Megpróbáltunk bejutni de a pont kezdődő előadás már teltházas volt - így azt a tanácsot kaptuk, jöjjünk vissza egy óra múlva.

Eddigre már megszoktuk, hogy a külföldieknek (szomorúan jegyzem meg: elsősorban fehéreknek) mindenhol külön jegypénztár van (és többet is kell fizetnünk), így enyhe meglepetésként ért minket, amikor egy órával később közölték, hogy álljunk be a sorba. Megpróbáltuk csacsogással elbájolni az őrt, meg le is fizetni, hogy soron kívül kapjunk jegyet (ami nem szégyellünk: ez a túlélési ösztön...) de ez az egy alkalommal semmi nem használt. Annyit tanácsolt az őr: a női sorban kisebb a tömeg és a tülekedés.... Melinda álljon be a sorba és vegye meg mindkettőnk jegyét.

Igen, külön női és férfi sorok lettek a pénztár előtt kialakítva, konkrét vaskorlátokkal elválasztva.

Az előadás előtt másfél órával már tömeg volt, de a női részen még belátható nagyságú, hát Melinda beállt a sorba, és - le a kalappal - végigállta... én próbáltam szórakoztatni kintről. A jegypénztár nyitása előtt fél órával már így nézett ki a terep...

Az emberek persze itt is leplezetlenül bámultak bennünket... mondjuk itt meg is értettük, és csodálkoztam volna, mit keres ez akét külföldi egy hindi nyelvű előadáson. Végül fél órával az előadás előtt megjelent egy rendőr, aki a káoszt, egymás letaposását és a tömeghisztériát igyekezett megakadályozni. Aztán kinyitott a pénztár, és meglepően nyugodtan és kulturáltan lezajlott az egész. Emberek megvették a jegyeket és büszkén mutogatták, hogy "Sikerült!" a haveroknak. Melindának hála, mi is bejutottunk.

A műsoron levő szuperprodukció a Goolmal 3! volt, és íme a betétdalából készült klipp (Indiában minden sláger film betétdalként indul):

Maga a film, bár a nyelvi akadályok ellenére is teljesen értettük (értsd: nem túl bonyolult a sztori), de teljesen értelmezhetetlen volt... Valami fura szerelmi történet, meg tolvaj történet, meg testvértörténet - tulajdonképpen 3 film egyben, illetev egymás után hiszen a cselekmény egy szálon fut, amikor az egyik történet véget ér, akkor kezdődik a másik. Tom és Jerry-szerű poénok, 'vicces' karakterek (pl: dadogós srác, vagy a szem-düllesztős csávó) amelyeken már előre dől a röhögéstől az egész közönség. Néha a hangeffektek is jelzik, hol kell röhögni (mint a rajzfilmekben). Kötelező autósüldözés, és - autórobbanós jelenet, az autó felrepül majd sebészi pontossággal félbetörik és két irányba robban. És persze mindezek közben, a legváratlanabb pillanatokban, a kötelező ének- és táncbetét.

A film szünetében reklámokat és szolgálati közleményeket vetítettek. Általános iskolai írásvetítővel... :)

És ez pedig a kivonulás a moziból:

India: A szőnyeg

Amellett, hogy annak rendje és módja szerint megéltük "nyugati fejlett országból származom" - bűntudatunkat, azért néha-néha csak megengedtük magunknak Melindával, hogy ki is élvezzük a pénzünk értékét... és amellett, hogy egyszer-kétszer röhejes pénzekért koktéloztunk, shoppingolni is sikerült. Melinda inkább sokféle kisebb dolgot vásárolt, sálakat, fűszereket, karpereceket, én egy nagyobb mörcsit szereztem be: vettem egy szőnyeget.

Bármelyik városban is voltunk, valahogy mindig a kézműves termékeket áruló kormányzati, vagy magánkézben levő boltokban találtuk magunkat a végén (sokszor ez a lefizetett riksa-vezetőknek is volt köszönhető). Engem már az elején elkapott, hogy én szeretnék venni egy eredeti, kézzel csomózott szőnyeget. Egyrészt fantasztikusan szépek, másrészt láttuk, hogy készül, mi a sztori mögötte, harmadrészt elkapott egy furcsa érzés, amilyen még soha: szerettem volna egy olyat dolgot venni, ami száz év múlva is ezt az utat idézi majd, akartam egy olyan tárgyat, "amelyet a nagypapa vett az indiai útja során".

Végül Agrában történt meg a dolog, elmentünk egy "családi szőnyegműhelybe", amely alatt azt kell értelmezni, hogy pár helyi családot foglalkoztat (de gyerekeket nem, mint kiderült, "a mi szőnyegeink szeretettel, és nem szenvedéssel készülnek" - egyébként a bullshiten kívül, ezt a szőnyegkészítést évek alatt tanulják, így gyerekek egyszerűen nem alkalmasak rá). Megmutatták, hogyan készülnek a csodák, hogyan csomóznak, majd tunkolják le a csomót, majd vagdossák stb stb...

... közben kaptunk egy olyan emocionális beszédet, amelyben az eladó 5 percben összefoglalta, hogyan viszonyul egymáshoz a szeretet, a szőnyegcsomózás, a művészet és az élet értelme, és mindez persze iszonyú nyálas és begyakorolt, de persze teljesen odavoltunk tőle...

... és aztán bevittek minket a bemutatóterembe ahol elkezdték dobálni egymás után a szőnyeget, mesteri módon figyelték a reakcióinkat és az alapján, hogy mi tetszett, mi nem, mutatták - dobálták ki a következő darabokat ( a dobálás egyrészt abszolút teátrális, másrészt úgy néz ki legjobban a szőnyeg, ahogy megcsillan rajta a fény) - amíg elő nem kapták a szőnyeget, amelyre Melinda is és én is felkiáltottunk ösztönösen, hogy aaaa, és szerelem volt első látásra.

Még ha nem is akartam volna eredetileg is szőnyeget, akkor sem bántam volna meg - maga a több mint egy órás szőnyegvásárlás egy élmény volt. És persze nem volt olcsó, de most körbenézve a dubai-i árakat, hasonló szőnyegek itt nyilván háromszor annyiba kerülnek.

Mire hazaértem Indiából, már itt várt a futárral kiszállított szőnyeg (más kérdés, hogy az irodában majdnem elvesztették és egy hét késéssel kaptam meg). Annyira izgatott voltam, az összes kollégám már hallott a szőnyegemről, aztán hazavittem és kb. 20 fotóval dokumentáltam a kibontását....

ez Ő:

(a csomók iránya miatt a fényhez képest két irányban kétféle vörös szín között váltogat. huh ez egy bonyolult mondat volt.)

Közeli:

Az aláírásom a szőnyeg hátoldalán - még Agrában íratták velem alá, hogy amikor megérkezik, biztos lehessek benne, hogy ugyanazt kaptam meg:

Bevallom, mindig röhögtem a hülye turistákon, akik ilyen dolgokat vásárolnak útközben, erre tessék, beálltam a "tőkések közé" (lehet, hogy a korral jár?). Mindenesetre az új lakás nappaliját a szőnyeg köré terveztem... imádom.

India: A kívülállók

Agra, hajnali fél 6, az utcán állok és várom, hogy megérkezzen az előre lebeszélt taxink. A szállodában sötét, a lobby kanapéján és padlóján alszik a személyzet. Kint köd, furcsa fények, az utca túloldalán a lepraintézet bejárata (bár ezt a tényt csak hangulatfestésként szúrom be, semmilyen módon nem volt hatással az életemre), az utca közepén egy kóbor kiskutya alszik. Egyszer csak megszólít egy kb. 10 éves kisfiú, gondolom ott aludt az utcán és észrevette a nap első turistáját, hát odarohan. Képeslapokat akar nekem eladni, nekem pedig eszem ágában sincs venni, egyszerre próbálok meg határozottan visszautasítani de ugyanakkor ember maradni - a kettő közötti egyensúlyt szinte lehetetlen megtalálni, mint azt Indiában megtanultuk. A kisfiú aztán elkezdi kínálgatni, hogy akkor ajándékba adja nekem a képeslapot, amelyet szintén nem fogadok el mert trükköt gyanítok, mire ő ezt mondja: "You know, Sir, people think that money is the most important thing in this world. i say, money is nothing, love is everything. I'll tell you, Sir, I'm not a rich man, I am poor man, but money doesn't mean much to me...". Annyi, de annyi gyerek van Indiában, aki úgy beszél, mint a felnőttek, és akinek sohasem volt rendes gyermekkora.

A fentihez hasonló esetek mindennaposak Indiában. Melindával rendszeresen megbeszéljük az élményeket, mit láttunk és hogyan értelmeztük, ezek a beszélgetések segítenek feldolgozni az élményeket és továbblendítenek ennek az emocionális utazásnak a mélypontjain.

Mindenki akar tőlünk valamit. Mindenki látja, hogy külföldiek vagyunk, egyszerűen képtelenség egy pillanatra is "eltűnni a tömegben". Persze a legtöbb ember kedves, fényképezkedni akar velünk (ami egyébként egy idő után szintén zavaró, és Melinda rendszeresen kendőben járja a várost), és beszélgetni, és kezet fogni, és mindez szuper, és alapvetően élvezzük (az egónknak is persze jót tesz), hiszen remek ennyi barátságos emberrel találkozni,mi pedig nyitottak vagyunk a világra. De aztán megszólít egy barátságos ember, és beszélgetünk egy sort, elmondja hogy mit érdemes megnézni a városban, majd nyújtja a kezét hogy ő idegenvezetett minket és fizessünk neki 200 rupee-t. És egyre bizalmatlanabbak leszünk az emberekkel, egyre inkább azon gondolkodunk, vajon ő tényleg kedves, vagy rögtön tartja a markát - és ezt a változást önmagunkban egyáltalán nem szeretjük, de egész egyszerűen ezt hozza ki belőlünk a "túlélési ösztönünk".

Persze mindenki átvág bennünket. Néha felbosszant bennünket, néha csak röhögünk rajta. Alapvetően tudjuk, hogy ez a játék része és ezek az emberek ebből élnek, és nekik az az 50 és 100 forint különbség rengeteget jelent míg nekünk nem, és még általában mi adunk többet. Sokszor a sport kedvéért lealkudjuk a tuk tuk árát, majd fizetéskor nagyvonalúan felkerekítünk... Mondom, tudjuk, hogy kábé mindenért többet fizetünk de számunkra ezek a különbségek minimálisak, hát elfogadjuk a játékszabályokat. Brahminok átkoznak, amikor nem fizetünk nekik Pushkarban (ezt azért elég nehezen dolgozom fel, ne átkozzon egy másik vallás képviselője se), aztán rájövünk, hogy ha egy papnál bemutatunk áldozatot, akkor kapunk egy karszalagot, és akkor a többi már békén hagy - hát belemegyünk ebbe is.

Ott vannak a gyerekek. Tudjuk, hogy a koldusokat a maffia irányítja (ami egészen nyilvánvaló, pl. sarkonként vannak leosztva, tehát ha kitartóan haladsz miközben futnak utánad, a következő saroknál eltűnnek), és ezt természetesen nem fogjuk támogatni, így koldusoknak egyáltalán nem adunk (pláne, hogy az indiai kollégáim figyelmeztettek, ha egynek adsz, élve szétszednek...). Na de nap mint nap elhaladni ezek a gyerekek mellett, akik beléd csimpaszkodnak, könyörögnek, futnak utánad... nagyon nehéz. Mennyire abszurd, hogy szponzorálok egy gyereket Afrikában, miközben itt meg hasonló gyerekekkel találkozunk és elfordulunk. Melindát Fatepur Sikhriben megcéloz egy képeslap-árus kisfiú, aki csak követi, és nem hagyja békén. Melinda végül akar neki adni valamennyi aprót, mire az "felháborodik", hogy ő nem koldus, hanem képeslap-árus, ezáltal egy pillanat alatt erkölcsi fölénybe kerül és ki is használja, még jobban elkezdi mondani Melindának. Melinda és én közém befúrja magát, ahogy egy árkádon keresztül haladunk, és konkrétan teljesen profin érzelmileg zsarolja Melindát, miközben folyamatosan hátranéz rám és köpköd és kiabál, hogy takarodjak, mert érzi, hogy Melindánál rést talált a pajzson és hogy én vagyok a "zavaró tényező". Végül elküldjük, Melinda kiborul, hogy milyen egy világ ez, ahol egy 10 éves sárga pólós fiúcska profi érzelmi zsaroló, és ezzel egyet kell értenem. Másnap rajtam a sor kiborulni, és ez folyamatosan így megy, fel és le.

A dharga felé menet kéz és láb nélküli koldusokat látunk, akik más lehetőség híján úgy gurulnak le az utcán, mint a gyerekek a havas dombról. Ez a kép aztán sokszor bevillan utána. Tele vagyunk dilemmákkal, pl. használjuk-e a biciklis riksát (ahol a saját erejükkel húznak sokszor hihetetlenül sovány, gyenge bácsikák), vagy ez erkölcsileg nem fér bele (akkor viszont az erkölcseid miatt megvonod tőle a kenyerét, hiszen ebből él). Támogassuk ezt vagy azt, vagy sem. Amikor egy riksás bevallja, hogy ha bevihet minket egy boltba, akkor a bolttulajtól kap 20 rupee-t, akkor menjünk bele vagy sem. Stb stb stb. Rengeteg kérdés, amelyről beszélgetünk, érvelünk és ellenérvelünk, és amelyekre valójában lehet, hogy nincs is jó válasz - mint mondtam, nagyon nehéz a túlélési ösztönt egyensúlyban tartani az emberséggel - de maguk ezek a beszélgetések az India-élmény nélkülözhetetlen elemei, ezek a dilemmák nélkül megrekedtünk volna egy borzasztó sekély, "taxival a Meridienből a Taj Mahalba" turista-szinten és örülök, hogy nem tettük. Ugyanakkor, bár tudjuk, hogy ezeket a problémákat nem tudjuk megoldani (és pláne nem, ha adunk pénzt a kéregetőknek), de nem tudunk ezen a tényen nem elkeseredni.

Aztán persze ott vannak a pozitív élmények. Az emberek, akik tényleg teljesen önzetlenül kedvesek, a fogyatékosok akik étteremben segédként dolgoznak, a fejbiccentés és a mosoly mindenki szemében amelyről tudod, hogy a jóindulat, az egymás iránti tisztelet, a vendégszeretet sokkal inkább jellemzik ezt az országot, mint a rossz tapasztalatok, amelyek a turistákat persze nagyobb koncentrációban megtalálják.

jaipurban egy étteremben ülünk Sunny-val, akivel a Couchsurfingen keresztül léptem kapcsolatba, gondoltam szimpatikus helyi arcnak tűnik, egy ebédre jól el fogunk dumálni. Sunny elmeséli élete történetét, amely kb. így hangzik: vidékről fiatalkorában feljött Jaipurba, mert a falujában semmi lehetősége nem volt megélni. Jaipurban riksa-mosóként dolgozott éjszakánként, néha sikerült ennie, néha nem... lassan összegyűjtött egy kis pénzt, jelentkezett főiskolára. Keményen tanult, emiatt ösztöndíjat kapott, és az ösztöndíj segítségévével 3 master képzést befejezett. Elkezdett dolgozni egy amerikai biztosítónál, keményen spórolt, tavaly vett saját házat Jaipurban rengeteg pénzért - kp-ban fizette ki, nem szeretne banknak tartozni. Tavaly meg is nősült, ami szintén nem egy olcsó projekt. A feleségével mindig szívesen fogadják a couchsurfereket, több mint 200 embert láttak vendégül eddig. Örökbefogadott 66, nyolc és tizennégy év közötti utcagyereket, akiket a szüleik elhagytak, épített egy házat nekik vidéken, ahonnan származik, iskoláztatja őket majd segít nekik találni valami állást, nem szereti ha "leárvázzák" őket, mert azt akarja, hogy tudják, hogy van valaki, aki gondoskodik róluk. Sunny fiatalabb nálam.

A fenti sztorit ismerősöknek, kollégáknak, ügyfeleknek elmesélve, tudjátok hányan kérdezték meg, hogy én ezt tényleg beveszem-e? És mindenkinek bátran mondom, hogy igen, én elhiszem Sunny történetét, egész egyszerűen mert olyan világban szeretnék élni, ahol igenis megtörténhetnek ilyen dolgok (meg nem is volt miért átvágnia). És pláne Indiában, ahol egymás mellett létezik minden sarkon az öröm és a bánat, a világ kegyetlen realitása és a mese. És vagy elfogadod, hogy ilyen a világ, és pláne hogy ilyen India, és megtalálod a szépséget a szemét között is, vagy hátat fordítasz az egésznek, hazamész és a koszról panaszkodsz (pl. itteni kollégáim egy része) és akkor azt hiszem kár volt beléd az egész hely.

India: Vallási kalandok

Kezdjük rögtön az elején: milyen spirituális élmények értek Indiában?

Nem biztos, hogy hiszek a "spirituális utazásban"... van, hogy egy hely megihlet, elgondolkodtat stb., de alapvetően azt hiszem, hogy a spiritualitást önmagunkban kell megtalálni, és azt gyakorlatilag itthon a szobában ülve is meg kellene tudni valósítani... Így nem is úgy vágtam neki Indiának, hogy amikor meglátom az első, Gangeszben megmerülő hindukat, fogok rájönni az életem értelmére, de az biztos, hogy rengeteg izgalmas, különféle vallásokkal kapcsolatos élmény ért bennünket.

Apeksha pár napja filozofált az Eat, Pray, Love kapcsán, hogy minden Indiáról szóló film általánosít, és hogy Indiának pont az a lényege, hogy annyira sokszínű, hogy azt felfogni, pláne ábrázolni a maga teljességében, szinte lehetetlen. Itt csak azt a négy vallást érintem, amellyel alkalmunk volt picit mélyebben megismerkedni, a rengeteg más szektát, vallást, amellyel az utcán találkoztunk nap mint nap (többek között sok katolikus templomot is láttunk), meg sem említem.

1. A gurudwara felfedezése

Itt Dubai-ban van egy szikh kollégám, így a vallás alapjai megvoltak, tudtam, hogy azért hordanak turbánt mert a hajukat és szakállukat soha életükben nem vághatják le, tudtam hogy a szikhek egy ősi büszke harcos törzsből származnak (Indira Gandhit is anno a szikh testőrei ölték meg bosszúból, miután elrendelt egy katonai akciót a legfontosabb szentélyük ellen). Amikor a delhi túra második napján a tuk-tuk sofőrünk, aki maga is szikh, felajánlotta, hogy körbevezet bennünket Delhi legnagyobb gurudwarájában (szikh szentély) , ugrottunk a lehetőségre. Mint kiderült, a szentély minden részébe be lehet sétálni, egyszerűen csak a turisták általában nem mernek, így nem ártott ez a helyzeti előny.

A szikhek vallási kötelezettségei közül az egyik legalapvetőbb, hogy olvasniuk kell a szent könyvet (amelyet spéci baldachinokon őriznek a szentélyben). A könyv kiolvasása egy huzamban kettő nap, és az átlagemberek nem képesek rá (gondolom a nyelvezet miatt), így a szentélyben kialakult egy foglalkozás - emberek ülnek és "bér-olvassák", műszakonként váltva, a szent könyvet. A fő szentélybe belépve azonnal a fő mestert láthattuk, aki a terem közepén ült egy baldachinon és olvasott. Körülötte üldögéltek a hívők és meditáltak, nézelődtek, három férfi dobolt és énekelt, a zene persze dobott még egyet az egész misztikus hangulaton. A sofőrünk felvitt minket a galériára - itt fent kis szobákban ültek a bér-olvasók (na itt nem fotóztunk.) - nagyon érdekes volt.

A szentély mellett található egy víztározó, amelyet a szikhek szerint megáldott egy guru, és azóta gyógyító hatású, szent vizet tartalmaz. Az emberek így fürdenek benne, mások pedig isznak a szent vízből - no komment (konkrét sorok tudnak kialakulni, ahogy az emberek várnak a kancsóra).

Minden szikh szentélynek kötelező eleme a kantin. Minden szikh köteles élete során besegíteni a szentély konyháján (és aki megengedheti magának, annak szponzorálnia is kell), amit teljesen praktikus vallási kötelezettségnek tartok. Minden nap ingyen ebédet lehet kapni a gurudwarákban és mindenkit szívesen látnak, szegényeket és gazdagokat, szikheket és más vallásúakat. Sofőrünk bevitt minket a konyhára, ahol pár önkéntes dolgozgatott, az óriási üstök, a tűzhelyről jövő forróság, a liszt a talpunk alatt - egy pillanat, amelyet nem hiszem, hogy valaha elfejtek.

2. Hindu zarándoklat

Írtam már a múltkor, hogy a hinduizmus inkább egyfajta életforma, amelynek az istenek teljesen mindennapi szereplői, így ennek megfelelően az átlagemberek életének egy megszokott része az istenek folyamatos kielégítése (rossz az, aki rosszra gondol). Rengeteg isten és szokás, nem véletlen, hogy egy teljes kasztnyi ember, egész konkrétan a brahminok, élnek abból, hogy magyarázzák a szokásokat és az istenek akaratát.

(a kis üstbe gyűjtik az adományokat. Fiatal brahmin-csemetéket is láttunk, ők is gyűjtötték a pénzt)

És persze bárhol jársz, belebotlasz kisebb-nagyobb szentélyekbe, ahova emberek rendszeresen visznek legalább virágokat. Maguk a szentélyek, a struktúrájukat tekintve (és persze nem a stílust, amely teljesen más), egyébként lehetnének keresztény templomok is, a szentek helyére képzelj el különböző istenek szobrait - amelyek eszméletlenül sokszínűek, az elefánt fejű Ganeshától a kék Krishnáig, a kobrától Hanumánig, a majomkirályig, a freskók helyett az istenek különböző földi tetteit, kalandjait ábrázolják, és mindenki ott üldögél/nézelődik/meditál, ahol csak akar a szentélyen belül - tehát pl. az iszlámtól nagyon erőteljesen különbözik. A szentélyeknek egy másik megjelenési formáját, a házi szentélyt is volt szerencsénk megtapasztalni - Apeksha szüleinél láthattunk egy felállított házioltárt (pooja), és ők részletesen elmagyarázták, mit hogyan és miért építettek bele.

(ebből a cuccból lesz a homlokra-kenős cucc):

Természetesen a legnagyobb hinduizmussal kapcsolatos élményünk a pushkari szent tóhoz kötődött. A pushkari tó egy lótuszvirágból keletkezett, amelyet Brahma, az univerzum teremtője (pontosabban megálmodója, a mi valóságunk ugyanis Brahma álma) a földre ejtett. Élete során minden hindunak egyszer meg kell benne merülnie, a tó mentén található ghat-ak egyikében. A tóba virágot kell dobálni, brahminok állnak mellette és imádkoznak a családodért (vagy megátkoznak, ha nem fizetsz), poojákat állítanak, stb. Most, hogy ezeket írom, nagyon mindennapinak hangzik mindez, de valójában egészen másvilági élmények ezek és nem is feltétlenül tudod mindig elhinni, hogy "én most itt vagyok és azt nézem, ahogy emberek vonulnak és fürdenek a szent tavukban".

A pushkari tevevásár kapcsán éppen sikerült elkapnunk egy ünnepet, amikor naplemente után gyertyákat gyújtanak körbe-körbe az egész tavon (szerintem többezer mécsest / gyertyát...), sőt, egy szertartást is láthattunk...nem semmi.

3. Jainizmus

A jainizmus a hinduizmus egyik mellékágaként indult, de elveti a kasztrendszert. Tagjai "extrém módon" (bár fura ezt leírni) tisztelik az élet minden formáját, szigorú vegetáriánusok (tulajdonképpen veganok), a szerzeteseik - bár ilyet nem láttunk - maszkban járkálnak, hogy nehogy akaratlanul is belélegezzenek és ezáltal megöljenek kisebb állatokat, bogarakat, és folyamatosan úgy mennek, hogy közben maguk előtt söpörnek, hogy nehogy rálépjenek valamire. Két jain szentélyben jártunk, az egyikben enyhén meglepődtem, amikor a zűrös delhi bazárból felmegyünk egy épület második emeletére, és hirtelen 3000 éves falmozaikokat kezdünk el nézegetni...A másikat Ajmer-ben láttuk, ahol egy kétszintes, arannyal totálisan bevont diorámában mutatják be az univerzumot - a jain értelmezését legalábbis. Az univerzum egy része úgy néz ki, mintha a János Vitéz tündérországából lépett volna ki.

4. Iszlám

Az iszlám indiai "verziója" annyira más, mint amivel eddig a Közel-Keleten találkoztam, hogy szinte nem tudok a kettő megnyilvánulásában hasonlóságot felfedezni. Meséltem Akramnak, mit láttunk az iszlám mecsetekben és legfőképpen dhargákban, és teljesen le volt ő is döbbenve.

A dhargák "zarándokhelyek" (amelyből hármat láttunk, egyet Fatepur Sikhriben, egyet Ajmerben - ez India legfontosabb dhargája, és a Haji Alit Bombayben), szufi "szenteknek" a sírjai köré épült mecset-konstrukciók, ahova a muszlimok ellátogatnak, a sír körül ülnek és Qawwali-kat énekelnek, vagy hajukat tépve zokognak, vagy benyomulnak megérinteni a sír takarójának a sarkát és virágokat dobálnak és remélik, hogy kívánságaik teljesülnek (mi is bementünk, hát nem volt mindegy, kisebb agyontaposástól való parázás azért megvolt).

(Fatepur Sikhriben, a legkevésbé tömegiszonyos dhargában)

Kívánság:

Szóval ezek a dhargák egy-egy szufi szent kultuszának mini-központjai, az iszlámnak erősen "indianizált" verziója folyik itt, mindenféle furcsaságokkal és babonákkal, tolakodással, koldusokkal stb stb. Ezt vesd össze Akram élményeivel, amikor Medinában a próféta sírjánál (!) rászóltak, hogy imádkozni Mekka felé kell, a próféta sírja felé csak egy Salam Aleikummal szabad köszönni majd továbbhaladni...

Az iszlámnak egy teljesen új arcát láthattuk, és most borzasztóan érdekel, hogy Indonéziában hogy nézhet ki vajon ugyanez.

Elképesztő, hogy hány vallás és hagyomány él egymás mellett Indiában, és hogy mindegyiket milyen intenzíven élik meg a hívők. Furcsa volt egyik szentélyből a másikba lépni és egy teljesen más értelmezésével szembesülni az életnek. És rájönni, hogy ez, amit mi láttunk, csak egy kis szelete Indiának...

India

Elég lehetetlen feladatnak tűnik összefoglalni, mit minden történt velünk, miket láttunk és tapasztaltunk Melindával Indiában. Útközben folyamatosan szorgalmasan írtam a naplómat, és már így két-három héttel később visszaolvasva is érdekes, előbukkannak elfelejtett részletek és mindenekelőtt újra érzem a frusztrációkat és rácsodálkozásokat, újra él bennem a kezdeti sokk és aztán napokkal később a "veterán turista" önbizalma - újra rádöbbenek, hogy ez az út mennyire intenzív volt érzelmileg is. Eredetileg az volt a terv, hogy szó szerint begépelem az összes jegyzetemet de visszaolvasva szerintem nem lenne értelmezhető, és elsősorban unalmas és hosszú lenne - helyette kiragadok pár momentumot, amelyek megragadtak, némelyeken még a mai napig is gondolkodom. (Egy kis válogatást a képekből már feltettem a Facebookra, itt csak illusztrációként fogok párat feltölteni.) Viszont hogy a következő élménybeszámolók értelmezhetők legyenek, csak gyorsan listázom, hogy melyik nap hol voltunk és milyen útvonalat követtünk:

Nagyobb térképre váltás

November 7: Delhi (A) - Új Delhi felfedezése

November 8: Delhi - Old Delhi

November 9: Agra (B)

November 10: Fatepur Sikhri, az elhagyott város és Agra

November 11: Ranthambhore Nemzeti Park(C)

November 12: Jaipur (D) - erődök

November 13: Jaipur óváros (a rózsaszín város)

November 14: Pushkar (E) - hindu zarándokhely és tevevásár

November 15: Ajmer (F) - muszlim zarándokhely

November 16: Delhi (A) - még egy kis nézelődés Old Delhiben, majd repülővel Bombay-be

November 17: Mumbai-Bombay - Elephanta sziget és Bombay déli negyedei

November 18: Bombay

November 19: Búcsú....

Best of Dubai

Meghirdették az idei Best of Dubai díj győzteseit (éves díj-sorozat, mindenki szavazhat a kedvenc éttermére, dubai-i személyiségre stb stb.). A "Best Cultural Event" kategóriában a DUBAI SHOPPING FESTIVAL (!!!) nyert (a tavaszi leárazás, megspékelve pár koncerttel a plázában, hogy több embert bevonzzanak). Szerintetek? Most elszomorodtam.