Készülődés...

Két helyre csomagolni (nem lesz a kettő között elég időm, így a második adagot is előkészítem) igen izgalmas. Az egyik kanapén gyűlik a nepáli cucc, a másikon a Hong Kong-i. Vajon melyik melyik?
(na jó, a cipők miatt túl könnyű.)

Új uticélok

Megvannak az új uticélok, és most nagyon izgatott vagyok amikor belegondolok, merre járok majd a következő két hétben... 

Óriási idegeskedés volt ez az utolsó két-három hét, ugyanis az útlevelem be volt adva a bevándorlási hivatalba a vízum ügyintézés miatt. Ez a folyamat általában egy, maximum két hétig tart, hát most több, mint egy hónapot kellett várnom arra, hogy az útlevelemet visszakapjam. Maga a vízum OK, azt gyorsan elfogadták, de a konkrét útlevélbe-pecsételés csak nem akart megtörténni, egyrészt a Ramadan miatt (a kormányhivatalok ilyenkor délig dolgoznak), másrészt most indítottak be valami új folyamatot és még a kezdeti nehézségek időszakába sikerült belecsöppennem. Mivel egy céges konferenciára is mennem kell, ezért sürgős ügyintézést fizetett a cégem, és a kis HR-es lány tényleg mindent megtett, mindennap hívta őket -ugyanúgy, ahogy én őt zaklattam naponta - csak nem jött semmi hír. 

Aztán végül megérkezett a behívó az orvosi vizsgálatra (a vérvétel az utolsó lépés a vízum előtt), már szinte sírtam örömömben és azonnal rohantam a tesztre (ez volt életem első vérvétele, amelyet úgy vártam, mint a messiást... v.ö. a blog egyik legkorábbi cikke tavalyelőttről, amelyben az első vérvétel körüli hisztimet írtam le...), aztán megint csönd...

Az útlevelem csütörtök délután érkezett meg, úgy, hogy péntektől egy hétig szünetel minden állami hivatal... azaz mindkét utamat le kellett volna mondanom, ha az utolsó pillanatban mégsem kapom meg. Teljesen kész voltam, mire kézhez vettem az útlevelet, benne a friss vízummal.

Amikor az orvosi vizsgálatra megjött a behívó, akkor kicsit optimistább lettem a végkimenetelt illetően, és megvettem a jegyeket Nepálba. Jövő héten Eid miatt négy, vagy ötnapos hétvégénk lesz (a hold állásától függően, és ezt még mindig nem tudjuk, ez a másik, ami eléggé megnehezíti az utazás szervezését...) és így négy napot Nepálban leszek!!

(netről vadászott kép)

Buddhizmus, jeti, Himalája, Kathmandu (ahol a Baraka c. film kezdő képsorai játszódnak) - hihetetlenül izgatott vagyok!! Egy aprócska dolog azért kimaradt a hirtelen fellángolásban, amikor a jegyeket megvettem... Nepálban még monszun időszak van. Állítólag már nagyon a vége és egyébként is, Nepálban nem olyan erejű, mint Indiában.. de azért egy kis esélyt látok rá, hogy négy napon keresztül zuhogni fog az eső. Én mindenesetre optimista vagyok, már befizettem a Mount Everest körüli sétarepülést, meg hátizsákot is vettem, merthogy túrázni fogunk egy kicsit a Himalájában. Ezzel úgy érzem, mindent megtettünk, hogy bevonzzuk a jó időt.

Nepálból vasárnap hajnalban érünk haza. Vasárnap bemegyek dolgozni, aztán ugyanaznap este elutazom Hong Kongba, ahol majdnem egy hetet leszek összesen. 

(szintén nem saját képek, az enyémek jobbak lesznek...)

Hong Kongban három napot egy konferencián leszek, amely eleve nagyon izgalmasnak hangzik, meg három kollégával megyek, így eleve jó buli lesz. Aztán ha már ott vagyok, ott maradok egy rövid városnézésre (tényleg nem sok sajnos, 2,5 napom lesz a saját programokra, de mégis), és a haveromnál, Frednél alszom (akivel Iránba utaztam együtt, ő már ott él Hong Kongban). Aztán haza vasárnap hajnalban... és megint meló másnap.

Nagyon izgalmas két hétnek nézek elébe, közben szedem a vitaminokat hogy legyen mindenre energiám... :). Szeptember közepén tudok újra írni majd a blogra, és akkor mindenről beszámolok!

Otthon jártam…

… és bocsánatot kérek mindazoktól, akik nem tudtak róla, mert nem jelentkeztem. Az utazás előtti hetek idegeskedései után muszáj volt testileg-lelkileg kipihennem magam, egyik napról a másikra vettem egy repjegyet és hazarepültem. Az idő javarészét a családdal töltöttem és csodálatos volt. Fetöltődve tudtam viszajönni és nekivágni a következő kihívásoknak. 

Karácsonykor igyekszem majd több emberrel is találkozni!! De ez most így volt jó.

 Anyu virágai:

Kutyuk:

Családdal:

Készül a baracklekvár!

A bogár:

Öcsi a baseball sztár: 

Mezők...

Márk:

Szellemidézés Radich Herminával:

 Naplemente Etyek szanatórium felett:

Az utazás bölcsebbé tesz?

Pár hete olvastam egy Lonely Planet cikket arról hogy az utazás szexibbé-vonzóbbá teszi az embert, jót röhögtem rajta (persze kb. arról szólt, hogy a csajoknak nagyon bejön, ha a randin a laoszi kirándulásodról beszélsz). Ugyanakkor bevallom, élt bennem egy elképzelés arról, hogy az utazás "bölcsebbé" tesz.. hogy minél többet látsz a világból, annál jobban megérted az embereket, annál toleránsabb leszel és annál inkább nyitott más kultúrákra…. egy múlt heti incidens durván kizökkentett ebből a rózaszín felhőből. Egy kedves ismerősöm, Fatima meghívott indiai iftarra, gyakorlatilag két napon keresztül főzőtt, hogy meghívja kb. 8 ismerősét, és igazi indiai vacsorát kerített, 4-5 előétellel, egy sor főétellel, desszertekkel (mindezt úgy főzte, hogy közben végig böjtölt - és semmit nem sózott el). A meghívottak között volt Josh, egy német srác aki egyben Couchsurfing-legenda. Már hallottam róla előtte, CS-nagykövet mindenhol ahol él, van vagy 300 referenciája, többször beszélt a német TV-ben a CS-ről, volt vagy 50 országban már, huszonegy évesen Németországból elstoppolt Irán és Pakisztán határáig meg vissza úgy, hogy egy fillért nem költött utazásra sem szállásra…. szóval lelkes voltam, hogy micsoda kulturális insightokat fogok itt most hallani. Hát hallani hallottam de eléggé elszomorított… Josh elkezdte mesélni, hogy szervezett egy bulit itt Dubai-ban, de elszúrta, mert túl sok filippinót hívott, azok meg, hát tudjuk, hogy milyenek (lenéző mosoly), aztán voltak ott indiaiak is (és hát tudjuk, a részeg indiaiak meg a filippínók együtt nem jó párosítás), megjelent pár arab, azok persze kanos állatok és csak a csajokat akarják felszedni, ahhh…. Josh következő alkalommal szigorúan európaiakat fog a bulijába meghívni. A beszélgetésbe aztán 1-2 másik, egyébként intelligens ember is becsatlakozott, ami még jobban megijesztett.

Be kell vallanom, interkulturális navigátorként csődöt vallottam, nyílt vitát nem akartam kezdeni Fatima miatt, aki szívét-lelkét beletette a vacsorába és nem akartam hogy vitába forduljon az este. "Powerful question" meg hirtelen nem jutott eszembe, nem is tudom, hogyan áll neki az ember egy ilyen sztereotípia-orgia kibogozásának. Úgyhogy amikor észrevettem, hogy Akram is mellettem már robbanásközeli álapotban van, szépen leléptünk. Fatimának pedig elmondtam, hogy rá való tekintettel most nem, de következő alkalommal beszélek Josh-sal. Reméljük akkorra eszembe jut egy jó rávezető kérdés. 

Irán: Autóbusz az éjszakában

Eredetileg Shiraz és Esfahan között belföldi repülővel terveztünk utazni, de nem találtunk időben megfelelő járatot, útközben meg el is kezdtek riogatni, hogy talán mégse a hetvenes évekből visszamaradt szovjet repülőn kellene ezt az utat megtenni (állítólag tavaly 3 belföldi repülő zuhant le... ami jó hír a többi repólőnek, hiszen alkatrészhez jutnak...). Így végül találtunk egy éjszakai autóbuszt és amellett döntöttünk.

Számomra az éjszakát a buszon tölteni mindig is izgalmas élmény volt, szeretek felébredni, kikukkantani az ablakon aztán továbbaludni, miközben a busz csak megy tovább az éjszakában. Természetesen többször is eszembe jutott az amerikai roadtrip és visszajött annak hangulata (erre egyébként rá is erősítettem picit, pl. az iPodomra ugyanazokat a zenéket töltöttem, kifejezetten ez az éjszaka miatt, amelyeket Amerikában hallgattam). Voltak azért különbségek is a két út között, például hogy az iráni buszunk - VIP buszba vettem jegyet, 12 dolláért - sokkal modernebb és jobb állapotban volt, mint az amerikai Greyhoundok (a hangulatfényektől a teljesen hátrahajtható ülésekig), hogy Amerikában a dagi néni mellettem rágcsálta az újságba csomagolt grillcsirkét, itt meg rámszóltak, hogy udvariatlanság levenni a cipőt a buszban (ezért egyébként teljesen parasztnak éreztem magam, úgy lecseszett a sofőr, hogy hogy képzelem, hogy zokniban akarok buszozni. Ezek szerint mecsetben, meg az ebédlőasztalnál OK a zokni, távolsági buszban nem.) Arról nem is beszélve, hogy Shirazban az éjszakai buszt várva, olyan éjfél magasságában, halálos nyugalommal egyedül körbesétáltam a pályaudvar környékét mert unatkoztam, és egy pillanatig nem éreztem magam  veszélyben - míg Amerikában egyik-másik pályaudvar környékén valószínüleg lelőttek volna, és most egyáltalán nem túlzok.

Maga az út jó volt, én végigaludtam így nem sokat láttam a Zagros hegységből (pedig nagyon készültem rá... Fred aki egy percet nem tudott aludni a sofőr iráni techno zenéje miatt azt mondja, nagyon szép volt a táj). Csak arra emlékszem, hogy sokszor megállítottak bennünket rendőrök, ellenőrizni az utaslistát - bár ha minket, idegeneket nem csekkoltak le részletesebben, akkor nem tudom, mi volt ennek az ellenőrzésnek a célja. Kb. fél hatkor értünk Esfahanba, onnan taxival a szállodába, és egy kis alvás után innen indultunk neki a városnézésnek.

Irán: Találkozások

Nekifutok ismét az iráni élménybeszámolónak. És persze fogok arról is írni, hogy merre jártam és mit láttam, de először az emberekről akartam írni, akiknek sok élményt köszönhetünk, és akik igazán emlékezetessé tették az utunkat.  

Említettem már a múltkor, hogy az utazás tele volt kellemes meglepetésekkel, és engem az első akkor ért, amikor az első nap nekivágtunk a városnézésnek. Ekkor még kicsit tartottam az egész fotózás-témától (ugye azzal ijesztgetett mindenki, hogy letartóztatnak ha nagyon fényképezgetek), így nagy fényképezőgép a táskában - az volt a terv, hogy majd csak akkor veszem elő, ha lehet fotózni, egyébként meg ne lássák a nyakamban a gépet a rendőrök. Szóval kisétálunk Shiraz főterére, ahol egy erőd található... és az erőd előtt egy nyugati turista szobra, ahogy az erődöt fotózza. 

Teljesen abszurd élmény volt. És azt hiszem, ekkor lazultam be, innentől kezdve én teljesen kényelmesen éreztem magam, mindenkivel dumáltam, bementem a legsötétebb sikátorba is ha ahhoz volt kedvem, és végig rendületlen volt a biztonságérzetem (Fred szerint túlzottan is, aki néha szívesen az óvatosságot választotta volna, de nem hagytam) - ez egyébként az utolsó napos mullah-vadászatomban tetőzött - erről később.

A második nap kitaláltam, hogy most már igazán készítek pár fényképet a shirazi bazárról (a shirazi és az esfahani bazárok mindketten a Top- bazárok a Lonely Planet szerint), és teljesen lelombozódtam, amikor zárva találtam (ráadásul már előző este is zárva volt). Nem messze, a sarkon láttam egy rendőrségi lakókocsit, benne 4-5 rendőr szundított, gondoltam megkérdezem őket, mikor nyit a piac. Fényképező a nyakamban, hozzájuk sétáltam (Fred már ezen idegeskedett), és elkezdtem őket kérdezgetni, de nem nagyon jött össze a kommunikáció, nem értettek. Végül az egyik rámnéz, és megkérdez: "Photo?", erre nem igazán tudtam, mi a jó válasz, szóval továbbra is "Bazaar, bazaar", mire ő "Come with me now!". Ó jaj, ekkor eszembe jutott hogy ez lehet hogy nem jó hír... mire visszavezet a bazár bejáratához, kinyitja nekem a bazárt - és utána 25 percen keresztül vezetget a labirintusban, hogy kedvemre tudjak fényképezgetni.

Még az előző este:

Bejutottam!

Még egy kedves sztori a rendvédelmi szervekről: Esfahanban elkezdek csacsogni pár szimpatikus fiatallal, elmesélik, hogy helikopterpilótának tanulnak. A kérdésemre, hogy hol fognak dolgozni, ha végeztek (becsszó úgy értettem a kérdést, hogy mentős, vagy rendőr, stb.), elkezdik nekem a térképen mutatgatni a potenciális helyszíneket...mire rájövök, hogy most éppen nekem, egy idegennek azt sorolják, hol találhatók Iránban helikopterrel is rendelkező katonai támaszpontok. Ennyire nyitottak és barátságosak az emberek, legalábbis azok, akikkel mi találkozunk (a xenofóbok biztos nem álltak velünk szóba). Az utcán százméterenként ránk köszön egy ember, megkérdezi hogy honnan jöttünk, látszik hogy örül, hogy itt vagyunk, hogy tud velünk - akár kézzel-lábbal, akár angolul - beszélgetni, és azt mindenki utánunk kiabálja, hogy "you are welcome!". Hamar megtanulom, hogy a Hungary-t nem értik, a "Magyarisztánnak" ahogy gyorsan rájövök, viszont mindenki örül. Shiraz egyik parkjában egy srác meghív minket bulizni is (meg illegális shirazi borkóstolóra) - indul a buszunk aznap este így nem tudjuk elfogadni a meghívást, egyébként érdemes dilemma lett volna, nem tudom, megkockáztattam volna-e. Szóval nagyon népszerűek vagyunk - de ez picit más, mint Indiában, itt nagyon udvariasak és kedvesek az emberek, nincs fotózkodás-nyomulás-zavaró bámulás. 

Az alábbi kép taxiban készült. Hajnali fél hatkor érkeztünk az éjszakai buszozásunk után Esfahanba, és taxival mentünk a buszmegállótól a szállodához. A taxis megkínált termoszból teával, amelyet én el is fogadtam röhögve - 120-szal robogunk Esfahan belvárosában, én meg teát kortyolok.

Esfahanban egy 15 éves fiú segített nekünk kitalálni a bazárból és megtalálni a folyót. Mivel elmagyarázni lehetetlen volt, így fél órán keresztül vezetett bennünket és közben beszélgettünk. Ő Irán nyugati tartományából származik (kb. ötven kilométerre a házától zajlik az iraki hábórú...amely őt egyáltalán nem izgatja) ez az a rész ahol az Irak-Irán háború legvéresebb csatái zajlottak, ahol az iráni fiatalok önként átsétáltak az aknamezőkön, hogy mártírhaláluk által megtisztítsák a megszállt területeket. Ez a srác, a következő generáció, imádja a Rocky-t és a Keresztapát (sőt, a Keresztapából idézget is), a szabadidejében Call of Duty-t játszik, és sok mindenben az öcsémre emlékeztet. Ez az az Irán, amelyre számítottam?

Esfahanban taxiban ülök, az elején kicsit összevesztünk a taxissal így nem beszélgetünk (illetve alkudoztunk, picit erőszakosabban), így azt gondolom, hogy dühös ránk. Valami fantasztikus, édes-bús, meditatív zenét hallgatunk, teljes transzba esek, és az út végén megkérem, írja fel nekem az előadót, hogy megszereshessem a CD-t. Valahogy kézzel-lábbal elmagyarázza, ezt nem fogom megtalálni a boltokban, inkább lemásolja nekem. Másnap a hotel recepcióján mondják, hogy egy taxis behozott nekem egy CD-t (azóta megvan az előadó is, itt és itt bele tudtok hallgatni). A kedvesség teljesen spontán megnyilvánulásai - ezek teszik igazán élhetővé az életet, még egy vallási diktatúrában is.

A shirazi Bo&Fred fan club pár tagja. A kalap ismerős? Ezek a gyerekek másfél órán keresztül rohantak utánunk és barátkoztak. Az egyik srác, akinek az öccsére kellett vigyáznia, néha lemaradt a kicsi miatt, de aztán a nyakába kapta a és úgy rohant utánunk. Egyemmeg.

A csajok. A szigorúbb szabályok (kendő mindenkinek kötelező) miatt azt hittem, a nők szégyenlősek itt, hát Irán volt az a hely, ahol tapadtak ránk a nők. Egyébként az iráni nők sokkal modernebbek, mint sokan itt az Öböl túloldalán - látszik, hogy mennyire adnak magukra, a kendőt mindenki gyűlöli, a szépségipar (beleértve a plasztikai műtéteket - csak orrműtétből évente 90.000) nagyon fejlett. Az első nap egy parkban rámosolygok egy csajra, aki elpirul és elkezd kuncogni a barátnőkkel, ellágyullok hogy milyen kis bájosak és szégyenlősek itt a lányok. Aztán másnap már ők is leszólítanak minket, ugyanannyira jól beszélnek angolul mint a férfiak, és nyíltan flörtölnek, ami eléggé meglep. Az esfahani buszon egy lánnyal elkezdünk beszélgetni, végül megadjuk egymásnak az email címünket, azóta a Facebookon zaklat, "a mi barátságunk örök" és társai. A csúcs: egyik délután Fred szundít fél órát, ez alatt majdnem megnősülök... Egy parkban sétálgatok amikor egy csaj utánam rohan, hogy "Come with me, come with me", amikor elmondja, hogy a családját akarja bemutatni, gondolom ebből nem lesz baj, belemegyek. Anyuka, három nővér és a bátyjuk, eredetileg nomád (bakhtieri törzs), de most már városlakók, Fatma teljesen beindul, hogy úristen milyen kék szemeim vannak és hogy ő szerelmes, majdnem romantikus hangulatba kerülök, de aztán rögtön folytatja, hogy Irán nem jó hely, kendőt kell hordani, utálja a kendőt, ő európai feleség akar lenni európai útlevéllel (itt már figyelem a bokrokat, mikor ugrik ki egy rendőr, hogy felbújtásért letartóztasson), így sajnos rá kell döbbennem, nem a kék szemem a fő indok. Egyébként anyuka megkérdez, hogy miért nem vagyok még nős, meg gondolkodtam rajta, hogy iráni nőt veszek el? Válaszomra, hogy majd azt veszem el, akibe szerelmes leszek, döbbent csend a reakció - nem igazán értik, mi köze van a szerelemnek ehhez az egészhez. Aztán végül sikerül elmenekülnöm (bár emiatt Fatma szíve, saját bevallása szerint, darabokra hasad), de a konklúziót levontam: B tervként mindig tudok egy feleséget importálni magamnak Iránból.

Azt hiszem, ez a pár sztori, amely csak töredéke mindannak, amit a csupán négy napos iráni úton átéltem, ad egy kis ízelítőt Iránból, és hogy miért alakult át gyökeresen az Iránról előzetesen alkotott képem ez a hétvége során.

Irán: Bevezetés

Megjártam Iránt. Csak egy hosszú hétvégére futotta, de a négy nap elég volt arra, hogy viszonylag alaposan bejárjak két fontos várost, Shirazt és Esfahant (meg útközben Persepolis-ba is ellátogassak), és hogy rengeteg élmény érjen ebben a súlyos országimázs-problémákkal küzdő, Nyugat által alaposan félreértett, varázslatos helyen.


View Larger Map

Voltak pillanatok az út szervezése során, amikor nem voltam benne biztos, hogy ez össze fog jönni - a vízum ügyintézés nem egyszerű (Frednek, a haveromnak, aki csatlakozott, nem is lett meg a vízuma utazás előtt, szerencsére magán a határon végül megkapta), a belföldi repülőkről, buszokról és vonatokról információt szerezni kemény, előre online foglalni bármit pedig lehetetlen...Aztán végül mégis minden meglett, a maga ritmusában (persze próbáltam nyugatiasan siettetni dolgokat, nem jött össze, végül elfogadtam a játékszabályokat), és múlt pénteken Freddel nekivágtunk Iránnak.

Ez az az út, amely előtt mindenki sopánkodott és ijesztgetett, hogy letartóztatnak (és a fényképezés-mániám volt a legfőbb jósolt ok), hogy elrabolnak vagy egyszerűen csak rosszul fogom érezni magam ebben az ultra-konzervatív muzulmán államban, ahol az ajatollah szava szent és ahol egy korty alkohol halálbüntetést hozhat maga után... de én abszolút bíztam a Lonely Planetben, amely kitartóan mondogatta, hogy egy dolgot mindenképpen hagyjunk otthon: az összes sztereotípiánkat, hisz rengeteg élmény érhet Iránban, ha beengedjük őket. Az biztos, hogy Irán számomra a meglepetések országa volt, a kellemes meglepetéseké, amelyek folyamatosan értek, és amelyek egy részéről a következő pár posztban beszámolok.

Úton hazafelé, az esfahani reptéren a vámos megkérdezte, hogy hogy tetszett Irán, és mennyiben volt más, mint amire számítottunk előtte. Amikor elmeséltem, hogy nekem mindenki azt mondta, hogy ez egy veszélyes hely, közben meg milyen kifejezetten szuper volt, elmondta, hogy hát igen, nagyon aggasztja, hogy a politikának köszönhetően a nyugatiaknak milyen torz képük van Iránról, tegyem már meg, hogy mesélek a barátaimnak egy picit, miket tapasztaltam az utam során. Asszem ennek a kérésnek eleget tudok tenni...

Az új úticél

Beütött a nyár, a napok nagy részét bent a szobában töltjük, a hétvégén ledaráltam a Skins c. sori két és fél évadját és mindezekkel együtt menetrend szerint megérkezett a szokásos nyár-eleji letargia is. Na de ennyi elég is az önsajnálatból, kitaláltam hogy hova utazom legközelebb, és nagyon izgalmas!!

Június elején Iránba utazom egy hosszú hétvégére. Már régóta izgat a hely, de azt hittem, nehéz lesz vízumot kapnom - most úgy néz ki, menni fog, bár konkrétumok még nincsenek lezsírozva, így azért mindezt "lekopogva" írom. Eszméletlen tájak, hihetetlenül gazdag történelem és kultúra, kedves emberek.... amikor pár hete az iráni ismerőseimmel ünnepeltük a Nowruzt, a perzsa újévet, és a sivatag közepén gyújtott tüzek felett ugráltunk át, jöttem rá, hogy mennyivel több Irán, mint amit a médiában hallani róla, meg mint amennyit a jelenlegi uralkodó rezsim akar ráerőszakolni az emberekre. Perzsia sok ezer éves múltja még ott van és megnézhető, a zoroasztriánus hagyományok még léteznek, bármennyire is próbálják elnyomni őket, és persze nem is beszélve a gasztronómiáról, amely nagyon más, mint az arab konyha, és nagyon bejön. Tegnap ismerősökkel egy iráni étteremben vacsoráztunk, élő zene ment - az iráni zene teljesen meditatív, vonósokkal, dobokkal, szinte kántálás-szerű énekkel - és új, egészen furcsa kajákat kóstoltam, tiszta boldogsághullám tört rám.

Ha minden a tervek szerint alakul, két napot Esfahanban leszek, két napot pedig Shirazban (itt megnézzük Perszepolisz romjait is). Eredetileg egyedül mentem volna, de végül egy haverom, Fred becsatlakozik. A jegyeket és vízumokat még csak most kezdem el intézni, így remélem nem bizonyul majd korainak az öröm... mindenesetre már a tervezgetés is örömforrás.

Isztambulban jártam

Aznap, amikor Viki hazautazott, én Isztambulba mentem öt napra. Teljesen last minute, kb. az utazás előtti napon leszervezett dolog volt: Törökország az én piacom így már régóta esedékes volt egy látogatás, ráadásul most indítunk be egy nagy projektet és az ahhoz kapcsolódó kutatás azon a héten zajlott. Aztán úgy döntöttem, ha már ott vagyok, keresek valami olcsó szállást és ott maradok hétvégére is.

Isztambulban először 2007-ben voltam, amikor Eszter egy konferenciája kapcsán én is kimentem, és együtt bejártuk a várost - nagyon kedves emlék, jó visszagondolni arra az egész útra. Emlékszem, akkor minden nagyon egzotikusnak és keletiesnek hatott (első muzulmán ország, amelyben jártam), most visszamenni kicsit olyan volt, mintha hazafelé úton lennék, hisz egyértelműen érezni a kultúrák és világok közötti keveredést ebben a városban. Nagyon jó érzés volt egyébként másodjára menni Isztambulba - hisz nem volt To Do lista, minden fontosabb és híresebb dolgot "kipipáltunk" az első úton, így most arra készültem, hogy jókat eszem, törökfürdőzök, kicsi eldugott kortárs művészeti galériákat fedezek fel és egész egyszerűen csak élvezem, hogy ennek a városnak az utcáit járhatom újra. Ja, magáról a munkahétről nem voltak nagy illúzióim, a mi irodánk az elmúlt időszakban meglehetősen fasírtban volt a török csapattal, és arra számítottam, most majd jól kihasználják az alkalmat, hogy nekem támadjanak és szétszedjenek. De úgy voltam vele, az is belefér, ha cserébe ott tölthetek pár napot Isztambulban. Aztán szerencsére az út csak pozitív meglepetéseket hozott, és zseniálisan sikerült - soha rosszabb üzleti utat.

Az alábbiakban aránylag kevesebb szöveg, viszont annál több kép következik - egész egyszerűen nem tudok többet kiszórni közülük. Néha nálam volt a nagy gép, néha csak a kis fényképező, néha meg a céges géppel fotóztam (amelyet elvileg a piaclátogatásra kellett volna használni) - ezért ennyiféle minőség. Igyekszem nem elszúrni, melyik kép melyik mecsetről készült, de azért már egy kicsit összefolynak az emlékek.

Kedd este érkeztem Isztambulba - óriás lelkesedéssel és egy tavaszi kabátban. 10 fok volt és zuhogott az eső. Az utazásról annyit, hogy végre egyszer az életben nem voltam pancser és ragaszkodtam az egyébként jogosan járó business class-hoz... így megtapasztalhattam az Emirates business class élményt, amely elég durva élmény. Lecuccoltam a szállodában és 10 perccel később már a Sultanahmet felé villamosoztam - első este a régi városban való mászkálás volt a cél.

Ez a szállodám melletti mecset (talán Laleli Cami volt a neve?) - mivel a max. 20 éves mecsetek városában élek, minden mecsettől el voltam természetesen ájulva.

Lent az Aranyszarv-öbölnél, rálátás a Galata hídra:

Bácsi cukros bizbaszt árul késő este:

A fűszerbazár eleje - háttérben a Yeni Cami (Új Mecset - 400 éves)

Yeni Cami:

Innen aztán megtaláltam az aznap estére kinézett éttermet, a Hamda et Lokantasi-t, amelynek a fedett tetőteraszán életem legjobb kebabját és baklaváját sikerült megtapasztalnom, ebben a sorrendben.

Kilátás az étteremből az öbölre, a Galata hídra és Galata toronyra:

Szerdán aztán beindult a biznisz, amely egyáltalán nem volt olyan megterhelő, mint amire számítottam...délelőtt körbejártuk a Kentes boltokat, én kérdezgettem, fotóztam, jót beszélgettünk a török kollégákkal. Délután találkoztam a helyi ügynökségi csapatból két cuki csajjal, akik azt javasolták, a kutatás előtt üljünk le egy parkba, és közben leprezentálják nekem a legújabb adatokat a török piacról... ebből aztán az lett, hogy elvittek ebédelni, majd elvittek egy egyórás hajókázásra a Boszporuszon, majd elvittek a helyi Váci utcába (Istiklal Caddesi), mindezt meló címen... közben ezerszer megkérdeztek, jól érzem magam, csináljunk valami mást, mihez lenne kedvem? ... nem volt egy rossz délután. 

Lusta délután az Ortaköy parkban - hátul a hírös Boszporusz híd:

 Szerelmi hármas - cica, kutya és a madarak - Ortaköyben:

Az ügynökségi partnereink:

Hajókázunk:

Market Visit:

Hajókázás után nassoltunk egyet a híd alatt található kaja-soron:




Burek!
 (alias zsíros-túrós, akinek ez mond valamit...)

Gofri - alapanyagok:

Tradicionális fagyi a Taksim térhez közel:

Csütörtökön elég zsúfolt nap volt, sok megbeszélés és egész délután a kutatáson ültünk. Este viszont Mila és Nihan (az ügynökségi csajok) elvittek a Tophane negyedbe, amely a legjobb hely vízipipázni - ezt itt nem shishának, hanem nargileh-nek hívják. Pár évvel ezelőtt Törökországban bevezették a beltéren való dohányzás tilalmát, így vízipipázni is elvileg csak kültéren lehet. Így Tophane-ban egymás mellett sorakoznak a "nyitott teraszok", amelyeket befedtek, sátorszerű struktúrával körbevettek és belül fűtenek, amikor hideg van. Ide járnak a helyiek teázni, nargileh-zni és backgammont játszani. Zseniális. 

Foci megy az összes helyen...

Pénteken már nekem elvileg hétvége, de még be kellett mennem egy meetingre a helyi ügyfelekkel. Amint ez véget ért, elindultam a tervezett galéria-túrára, hirtelen beindult a hétvége! Pár kép az aznapi mászkálásból:

Épp tulipán-virágzási szezon volt az egész városban. Fantasztikus.

Az Istanbul Modern múzeum kertjében - sokat hallottam már erről a múzeumról és most végre megnézhettem.

Tophane negyedben található a Bogazkesen Caddesi, egy zegzugos utcácska, eredetileg tradicionálisabb/konzervatívabb lakókkal. Itt bújik meg kb. 10-15 kis kortárs galériácska (a BrownBook magazinból hallottam róla, amelyet már emlegettem régebben). Ha nem lettek volna meg a címek, nem is tudom, hogy találtam volna meg egyiket-másikat. Volt, hogy egy rendes lakóház harmadik emeletére kellett lifttel felmenni, és ott egy lakásban megnézni a fotókiállítást. Nagyon cuki egy negyed.

Rögtönzött régiségvásár.

Régi és új:

Éttermek, egymás hegyén-hátán, a szűk sikátorokban:

Rátaláltam az régiség-negyedre is...

Ez itt már Karaköy, a Galata híd lábánál egy kis halpiacba botlottam:

Aranyszarv öböl:

Horgászok a Galata-hídon:

Naplemente - ez itt már a hétvégi szállodámhoz közel, a Sultanahmetnél:

Haghia Sophia:

Ezt Eszternek fotóztam, ez volt a szállásunk négy éve...innen egy saroknyira találtam a hétvégére olcsó szállást.

Még egy buli előtti utolsó fénykép a Haghia Sophiáról:

Este az ügynökségi csapat bulizni ment, és - már szigorúan nem hivatalos minőségben - engem is meghívtak.

Cserébe én jól betquiláztattam az egész csapatot.

Nagyon jó kis este volt, ráadásul ekkor döbbentem rá, hogy a város központja (Taksim tér és Istiklal Caddesi környéke) este kb. fesztivállá változik - minden szórakozóhely kinyit, minden kis utcácskában sörpadok sorakoznak, óriási tömeg és az egész olyan, mintha egy óriási buliban mászkálnál, színpadról színpadra. Hiába, tudnak ezek a törökök élni.

Szombaton este indult a repülőm haza, így aznap még volt időm mászkálni és nézelődni. Reggel törökfürdőben indultam (Cagaloglu Hamam, amely, szégyellem bevallani, a celeb/turista hamam, többek között minden törökfürdős filmet - Indiana Jones-tól Özpetekig itt forgattak) - és ez alkalommal teljes terápiára befizettem magam, a masszázstól a súrolásig - fájdalmas egy élmény. Majd mecsetekben jártam és bazároztam, kebaboztam és baklaváztam... kiélveztem minden pillanatot.

 Még előző este: naplemente és Kék Mecset a szállodából:

A szálloda tetőteraszáról a Márvány tengerre látni:

Mobil piac:

Mobil cipő-tisztítás:

Kék Mecset (Sultanahmet):

A törökfürdőben (Cagaloglu Hamam)

Fagyis bácsi:

 Séta a bazár negyedben:

Süleymaniye mecset:

(jelzem: az isztambuli mecsetekben továbbra is fájdalmas lábszag van. Az itteniekben miért nincs? Szerintem azért, mert Isztambulban több turistát engednek be, mint itt...elvégre a hívők úgyis lábat mosnak, nem?)

 Imára készülők:

Madáretető bácsi:

A Nagy Bazár:

Készül az Iskender kebabom:

Tulipánok:

Még egy utolsó sütizés egy kávézóban (Isztambul óta fogyókúrázom):

Nénik kenyeret sütnek a kirakatban:

Még egy utolsó kép a Haghia Sophiáról:

Kék Mecset (Sultanahmet):

A szállodában a recepciós fotózta, ahogy a tervezett reptérre indulás után fél órával pánikszerűen pakolom át a bőröndöt...

Rájöttem: imádom ezt a várost. Az ételeket, a színeket, a gyönyörű embereket, a történelmet és azt a hihetetlen élet-igenlést, amelyet minden ott töltött pillanatban tapasztalsz. Az isztambuliak szeretnek élni, és minden egyes pillanatból megpróbálják kihozni a lehető legtöbbet. De sokat tanulhatunk tőlük!