2009. október 25., vasárnap

A felismerés

Amióta csak átköltöztem a régi lakásból az újba, néha-néha eszembe jutott egy jelenet, amely még a régi lakásban történt. Egy reggel, pár nappal a kiköltözésem előtt, kint a nappaliban inget vasaltam, amikor kijött a török lány, aki a cselédszobában lakott, reggelizni. És miközben kente a vajas kenyerét, beszélgettünk: megkérdezte, hogy mit tervezek a hétvégére. Mondtam, hogy hát, a fő programpont a kiköltözés lesz. Elköltözöl? Kérdezte meglepetten. Igen, mondtam én is meglepve, És Te mikor költözöl ki a hétvégén? Mire ő: hát, semmi különöset, gondoltam elmegyek a moziba vagy a strandra.

A nyilvánvaló kommunikációs problémák mellett azt leszűrtem, hogy vagy még nem mondták el a szerencsétlennek, hogy ki kell költöznünk, vagy csak egyszerűen hülye. Mindenesetre megkérdeztem a fő-bérlőt, a marokkói csávót, hogy elmondta-e Sevának a dolgot. Igen, de csak most nemrégen.

Szóval ez a furcsa jelenet állandóan ott motoszkált a fejemben, meg az is, hogy milyen furán éreztem magam, amikor a GCC körutazásom utáni éjszaka kiköltöztem a lakásból, és a japán csávó meg békésen aludt a nappali kanapéján (mert aznap megint feltűnt, csak egy éjszakára állítólag).

Aztán elkezdtem látni a török csajt és a francia srácot itt a környéken (a Sadaf 6 az én épületemmel, a Sadaf 8-cal pont szemben van így nem nehéz nyomozni). Egyszer felmentem a régi lakáshoz és becsöngettem, gondoltam majd kitalálok valami ürügyet, de senki se nyitott ajtót. Két hete láttam a marokkói srácot a tengerparton. Persze ez már akkor is tök nyilvánvaló kellett volna, hogy legyen, de az ember ha hinni akar naivan valamiben, akkor sok mindent hajlandó nem logikusan elemezni. Hiszen miért ne lenne a strandon, hisze jó kis strand az és nem csak lakók számára nyitott, a francia meg a török meg biztos továbbra is itt a környéken laknak (mert a marokkóiról tudtam, hogy a Greens-be megy, ami nem 100 méter innen).

Aztán ma este láttam a marokkói srácot, ahogy megy bevásárlásból vissza az épületbe, a szokásos futó szerkójában.
És most már nem tudom másként megmagyarázni, most már egészen biztos: velem kicsesztek.

A japán gyerek végül visszakapta a szobáját, de mivel senkinek nem volt gerince ezt egyenesen közölni velem, hát bekamuzták ezt a kilakoltatós mesét.
Én pedig örömest el is hittem. Azért pechjük van, hogy pont a szemben levő épületbe költöztem.

Így utólag persze jó, hogy így történt, a mostani helyen sokkal normálisabbak a viszonyok, felnőttebbek a lakótársak, nincs akkora kosz, stb. - de azért nagyon szúrja a csőrömet a dolog. Azért nem bírtam ki, írtam egy SMS-t a marokkói csávónak "Szia Adil, Nálatok felejtettem az iPod kábelemet, valamelyik este felugrom érte Hozzátok. Köszi, Borisz". Persze ez nem kompenzálja a stresszt, amit az új lakáskeresés során átéltem (10 napom volt új lakást találni, lakbért és kauciót befizetni és kiköltözni) de legalább ez is valami.

4 megjegyzés:

  1. Hát ez teljesen nonszensz. Sztem azért szólj be neki. Mekkora parasztok már.

    VálaszTörlés
  2. Közben lehet,h a kisjapó mindvégig ugyanazt gondolta Boról, mint Bo róla... Mármint,h milyen impertinent,h még mindig itt van!:D

    VálaszTörlés
  3. What are you insinuating? I find you impertinento!

    VálaszTörlés
  4. bo, furdal a kiváncsiság: mit válaszolt a sünszaró marokkói az sms-edre???

    VálaszTörlés