Say hello, wave good bye

Gondoltam még egy gyors bejegyzést rögtönözök most hirtelen.

A múlt hétvégén - azon kívül, hogy India-postokat írogattam - napközben lakberendezési boltokban járkáltam, esténként meg mindenféle elő-karácsonyi bulikon vettem részt, így továbbra sem unatkozom. Hétfőn megérkezett az Ikea bútorom, ideszállították és beszerelték (itt gondolom a lusta Közel-Keleten annyira nem menő a csináld-magad koncepció, így bizonyos összeg felett kiszállítják és beszerelik ingyen). Hát így néz most ki:

A nappali:

A konyha - ebédlőgarnitúrával:

Hálószoba - világosban és sötétben:

Nagyon szeretem. Annyira pozitívak a "rezgések" ebben a lakásban, annyira jó a hangulata, hogy első pillanattól kezdve otthonnak éreztem, és most a bútorokkal együtt meg már teljesen komfortos... és hihetetlenül örülök annak, hogy ezt a projektet lezongoráztam újév előtt, és januárban az otthonomba tudok visszatérni és nem egy átmeneti lakásba, és nem kell úgy visszajönnöm, hogy még egy költözés-projekt vár rám januárban.

A héten átjött Christian, elbúcsúzni, ő is holnap utazik, először haza karácsonyra, aztán megkezdi a féléves dél-amerikai utazgatását. Bentót rendeltünk, vedeltünk, átbeszéltük egymás utazgatási terveit... egyszóval nosztalgiáztunk... 11 hónapot laktunk egy lakásban és bár voltak pillanatok, amikor dühös voltam rá, azért nagyon jól elvoltunk és az biztos, hogy véget ér egy korszak... de hát, mindig amikor véget ér egy korszak, elkezdődik egy másik.

Szerencsére idén is úgy megyek haza karácsonyra, hogy abszolút szeretem, amim itt van - egyébként nehéz lenne visszajönni januárban. Itt a lakás, várnak barátok, a jövő éves utazási - menetrend, érdekes módon még a melóban is újra-motiválódtam az elmúlt 1-2 hétben (pedig ez nagy szó).

Holnap már 30 fokkal kevesebb lesz... és nagyon várom már.

India: Köszönet

Hát, azt hiszem kb. ennyit gondoltam írni Indiáról. Igyekeztem megragadni egy-két dolgot, amely engem megfogott vagy megihletett - és nem arról írni, hogy milyen fantasztikus volt a Taj Mahal meg a többi épület, amelyet láttunk, de még a tájak, kaják, öltözködés, stb stb. sem fért bele - azok elolvashatók bármelyik útikönyvben... és mivel ez az út a maga teljességében úgyis abszolút átadhatatlan, arról akartam beszámolni, ahogyan én megéltem.

Ugyanakkor, ha van bármilyen kérdés vagy téma, amelyet nem érintettem de Téged érdekel, írd meg, és vagy válaszolok, vagy - ha van időm - bejegyzésben utólag megírom.

Végezetül, meg akartam köszönni a rengeteg kommentet, amelyet a Facebook-os albumomra kaptam... még soha nem jött ennyi reakció semmilyen általam postolt tartalomra és nagyon örültem neki. Indiában fotózni hatalmas élmény - többek között a színek (és rájöttem, mennyire hiányoznak nekem itt a sivatagban a színek) és az emberek (és hogy milyen kár, hogy itt annyira nem tudom- nem illik fotózni az embereket). És persze bennem dolgozik a "még, még, még", és már egészen konkrétnak tűnnek a jövő évre kinézett uticélok...

India: És Te hol alszol?

Furcsa ezt így leírni, de Indiában sokszor, ahogy ránéztem emberekre, ez a kérdés ugrott be: Te vajon hol alszol éjszaka?

A szállodákban rendszeresen tapasztaltuk, hogy a személyzet a folyosókon és a lobby padlóján alszik, lepedőkön. Azt hiszem, ők még teljesen szerencsések, hogy ott aludhatnak.

A delhi szállodánk padlásán-tetőjén - ugyanis ezen kellett átmásznunk a szomszéd szálloda étterméhez hogy reggelizzünk - ezt a lyukat láttuk, ezt is alvóhelynek használták (meg a tetőn is evett, zuhanyzott, mosott ruhát a személyzet):

Amikor a riksa-sofőrünk átvitt minket Delhi eszméletlenül kaotikus régi bazárján, azon gondolkodtam, ő vajon hol alszik. Csak úgy, valahogy az utcán, mint a riksások, hordárok általában...

... vagy van konkrét helye, ahol tud aludni - és elképzeltem a bazár feletti emeleteket, amelyekben nyilvánvalóan laknak emberek.

Vonatozás közben láttuk, hogyan laknak a kevésbé szerencsések, akik a nagyvárosok külvárosaiban élnek, a sínek menti kunyhókban... láttuk őket fogat mosni és mellette szemetet égetni, gyerekeket pocsolyában fürdeni, síneken WC-zni - az egész annyira szürreális volt, ahogy emellett csak úgy elsuhantunk a kényelmes vonattal, hogy inkább filmnek éreztük, mint a valóságnak.

Persze a nagyvárosokban láttunk az utcákon felállított, összetákolt kunyhókat is. És érdekes módon nem úgy tűnt, mintha annak a lakói lennének a legszegényebbek - nem egyben volt áram és TV is. (ez pl. Bombay nyomornegyedeire is igaz, hogy az a kb. kétmillió ember, aki bennük él, egyáltalán nem számít a legszerencsétlenebbnek, sőt. Vannak, akik már második generációs ott lakók, irodai munkájuk van, de továbbra is ott élnek, mert ott nőttek fel... slum-túrára sajnos nem volt időnk elmenni, meg szerintem megint lettek volna vele kisebb etikai dilemmáink).

És aztán persze ott van a másik oldal - hisz Indiában mindennek van másik arca - rengeteg pazar, kertvárosi negyedet láttunk óriás házakkal és rendezett utcákkal. Ilyen szempontból az is érdekes tapasztalat volt, amikor Bombay-ben Apeksháéknál aludtunk, és megfigyelhettük, hogyan él a tisztes középosztály... teljesen jól. Bár a guggolós WC-hez nem tudnék hozzászokni (annak ellenére, hogy egész nagy gyakorlatra tettem szert a témában), de a non-stop rendelkezésre álló, a családdal lakó cseléd ott is megvan. Úgyhogy ugyanúgy, ahogy az emberek egy része 2 rupee-s samosa-t eszik a bazárban, másrészt meg alig lehet bejutni a puccos éttermekbe foglalás nélkül, itt is óriásiak a különbségek - és nem könnyű meghatározni, mi tekinthető "átlagnak".

India: Nálatok laknak-e...

Tudom, hogy tipikus turistás dolog arról írni, milyen állatokat láttunk Indiában, de hát ha egyszer tényleg nagy élmény volt....

Igazából azért is érdekesek itt az állatok, mert én azt szoktam meg, hogy Európában az ember által körülhatárolt, az erre a célra kijelölt területen találhatók - Indiában ezzel szemben mindenhol. Gyakorlatilag itt mindenütt azt érzed: az állatok és az emberek megférnek egymás mellett egy élettérben, tulajdonképpen megosztoznak rajta. A számunkra megszokott alá- és fölérendeltség nem egyértelmű, sőt bizonyos állatok tisztelete túlmutat azon, ahogy az emberek egymással bánnak.

A szimbiózis legjellemzőbb példája a tehén. Mint tudjuk, a tehén szent állat, és igen, ha megáll az út közepén, akkor megáll a forgalom (bár sokszor elég neccesen centiztünk egy-egy mellett, meg persze dudálással azért megpróbálják elijeszteni őket...) A teheneknek nincsen tulajdonosuk, közösségi tulajdonnak számítanak. Össze-vissza mászkálnak a városokban és falvakban.

Szükségük van az emberekre, és azoknak is a tehenekre: bárki odamehet és megfejheti a teheneket (amit persze a szegények ki is használnak). Emellett külön "iparág" alakult ki a tehénlepény gyűjtésére és felhasználására: sokszor láttunk gyerekeket kosárral a fejükön, ahogy viszik a talált cuccot, aztán a felnőttek abból szószerinti lepényt formálnak és kiszárítják - ebből lesz a rászorulók fűtése.

Érdekes módon tisztelt vagy megtűrt állat a majom, pedig lássuk be, nem sok gyakorlati hasznuk van (bár a Ramayana szerint egyszer Hanumán, a majomkirály serege segített az embereknek, azóta a tisztelet). Úgyhogy a majmok is teljesen jól elvannak a lakott településeken kívül és belül, kaját lopnak, vakargatják magukat, nemi életet élnek... az emberek pedig megtűrik őket.

A tevék és az elefántok persze nagyon hasznos állatok, és ennek megfelelően őket is óriási tisztelet övezi... elefántot az utakon nem sokat láttunk (pár teherhordót azért igen), de turista-látványosságként abszolút (elefánton kapaszkodtunk fel az Amber erődbe, amely egy elég ingatag élmény volt).

Tevét annál többet láttunk - az utakon is, szekereket húzva...

.... de persze e tekintetben a pushkari tevevásár volt a csúcs...

Tudtuk egyébként, hogy novemberben van Pushkarban az az évente egyszer megrendezett vásár, amikor az összes törzs (ezek jellemzően nomád törzsek) összegyűlik, és egy héten keresztül zajlik a tevék (és lovak) adás-vétele. És mivel szinte minden kiadvány szerint ez egy "must have" élmény, hát úgy időzítettük az utat, hogy ezt is elcsípjük.... atyaég. Ennyi tevét, lovat és National Geographic fotóst egy helyen látni szerintem sehol máshol nem lehet...

Voltak persze kellemetlen állatos élményeink is... zavaró a rengeteg kóbor kutya a városokban, amelyek sokszor elkezdenek kitartóan követni (te meg azon gondolkozol, lehet hogy mégse ártott volna az a veszettség elleni oltás...). Na meg persze a kígyók - Melinda nem annyira favorizálta, amikor random emberek random parkolókban és utcasarkokon csak úgy "előkapták a kígyót", és elkezdték bűvölni. Azok a szerencsétlen állatok egyébként csak napokig élnek, miután elkezdik őket használni, így én baromi dühös voltam azokra, akik ezzel foglalkoznak. Ja és persze a hollók - ennyi hollót sem láttam még városokon belül, az első napon konkrétan nem tudtam aludni, mert folyamatosan krákogták, és behallucináltam, hogy valaki folyamatosan azt üvölti, "mami, mami"... ezzel nem keveset dobva az amúgy is elsőre meglepő Delhi misztikusságán...

A másik nagy állatos élményünk a Ranthambhore nemzeti park meglátogatása volt. Mert hogy ez egy másik jellemzője Indiának, mész egy kicsit vidéken és szinte belebotlasz madárrezervátumokba, nemzeti parkokba. A Ranthambhore az egyetlen park India északi részén, ahol még bizonyítottan (na persze!) élnek tigrisek, így muszáj volt...És részt vettünk egy szafarin, ahol fantasztikus, sejtelmes, érintetlen tájakat láttunk, valamint őzeket, madarakat, krokodilokat, majmokat, stb stb stb - de tigrist nem. Szemerkélt az eső, és állítólag olyankor nem bújnak ki a bokrok közül... én borzasztó csalódott voltam, Melinda felnőtt módjára kezelte a szituációt.

(Egyébként csak tavaly-tavalyelőtt volt a legutóbbi tigris-botrány, amikor egy másik park, a Sariska Tiger Reserve friss "népszámlálása" kimutatta, hogy hirtelen kb. 20-ról nullára csökkent a tigrispopuláció, konkrétan eltűntek teljesen, valószínűleg orgazdáknak köszönhetően. Próbálja a kormány védeni a nemzeti parkokat, de a helyi lakosság - kivéve, akik a parkokhoz kapcsolódó turizmusból élnek - nem mindig értik, miért is jó nekik, hogy van mellettük egy tigris - erdő, a szántóföldek helyett. Amíg Indiában voltunk, elolvastam Gayatra Devi, Rajasthan utolsó maharadzsája feleségének memoárját - amely egyébként baromi érdekes volt, jó áttekintés India 20. századi történetéről és egy maharani életéről, és ezt olvasva folyamatosan megelevenedtek a paloták, tájak amelyeket néztünk, ő pedig leírt - és ő élvezettel mesél gyerekkora tigrisvadászatairól. Állítása szerint egyébként nem ezek a vadászatok okozták a faj eltűnését, hanem az életterük csökkenése.)

India: Moziban

Természetesen nem hagyhattuk ki Bollywoodot a megtapasztalandók sorából... végül Jaipurban került sor a mozizásra. Addigra már láttunk vagy ezer moziplakátot és TV reklámot, Melinda már totálisan vágta, hogy melyik sztár mennyire menő és kinek kije (hisz teljes TV-csatornák szólnak kizárólag bollywoodi pletykákról, a magazinokról nem is beszélve). Egyszóval: már Jaipur előtt is egyértelmű volt, hogy bizony Indiában a mozit véresen komolyan veszik.

Szóval Jaipurban felkerestük a híres Raj Mandir nevű mozit, amelynek épülete tortára emlékeztet.

Itt kiderült, hogy egy időben csak egy filmet vetítenek, azt pedig kötött időpontokban (azt hiszem, napi 3-4 előadás volt kiírva). Megpróbáltunk bejutni de a pont kezdődő előadás már teltházas volt - így azt a tanácsot kaptuk, jöjjünk vissza egy óra múlva.

Eddigre már megszoktuk, hogy a külföldieknek (szomorúan jegyzem meg: elsősorban fehéreknek) mindenhol külön jegypénztár van (és többet is kell fizetnünk), így enyhe meglepetésként ért minket, amikor egy órával később közölték, hogy álljunk be a sorba. Megpróbáltuk csacsogással elbájolni az őrt, meg le is fizetni, hogy soron kívül kapjunk jegyet (ami nem szégyellünk: ez a túlélési ösztön...) de ez az egy alkalommal semmi nem használt. Annyit tanácsolt az őr: a női sorban kisebb a tömeg és a tülekedés.... Melinda álljon be a sorba és vegye meg mindkettőnk jegyét.

Igen, külön női és férfi sorok lettek a pénztár előtt kialakítva, konkrét vaskorlátokkal elválasztva.

Az előadás előtt másfél órával már tömeg volt, de a női részen még belátható nagyságú, hát Melinda beállt a sorba, és - le a kalappal - végigállta... én próbáltam szórakoztatni kintről. A jegypénztár nyitása előtt fél órával már így nézett ki a terep...

Az emberek persze itt is leplezetlenül bámultak bennünket... mondjuk itt meg is értettük, és csodálkoztam volna, mit keres ez akét külföldi egy hindi nyelvű előadáson. Végül fél órával az előadás előtt megjelent egy rendőr, aki a káoszt, egymás letaposását és a tömeghisztériát igyekezett megakadályozni. Aztán kinyitott a pénztár, és meglepően nyugodtan és kulturáltan lezajlott az egész. Emberek megvették a jegyeket és büszkén mutogatták, hogy "Sikerült!" a haveroknak. Melindának hála, mi is bejutottunk.

A műsoron levő szuperprodukció a Goolmal 3! volt, és íme a betétdalából készült klipp (Indiában minden sláger film betétdalként indul):

Maga a film, bár a nyelvi akadályok ellenére is teljesen értettük (értsd: nem túl bonyolult a sztori), de teljesen értelmezhetetlen volt... Valami fura szerelmi történet, meg tolvaj történet, meg testvértörténet - tulajdonképpen 3 film egyben, illetev egymás után hiszen a cselekmény egy szálon fut, amikor az egyik történet véget ér, akkor kezdődik a másik. Tom és Jerry-szerű poénok, 'vicces' karakterek (pl: dadogós srác, vagy a szem-düllesztős csávó) amelyeken már előre dől a röhögéstől az egész közönség. Néha a hangeffektek is jelzik, hol kell röhögni (mint a rajzfilmekben). Kötelező autósüldözés, és - autórobbanós jelenet, az autó felrepül majd sebészi pontossággal félbetörik és két irányba robban. És persze mindezek közben, a legváratlanabb pillanatokban, a kötelező ének- és táncbetét.

A film szünetében reklámokat és szolgálati közleményeket vetítettek. Általános iskolai írásvetítővel... :)

És ez pedig a kivonulás a moziból:

India: A szőnyeg

Amellett, hogy annak rendje és módja szerint megéltük "nyugati fejlett országból származom" - bűntudatunkat, azért néha-néha csak megengedtük magunknak Melindával, hogy ki is élvezzük a pénzünk értékét... és amellett, hogy egyszer-kétszer röhejes pénzekért koktéloztunk, shoppingolni is sikerült. Melinda inkább sokféle kisebb dolgot vásárolt, sálakat, fűszereket, karpereceket, én egy nagyobb mörcsit szereztem be: vettem egy szőnyeget.

Bármelyik városban is voltunk, valahogy mindig a kézműves termékeket áruló kormányzati, vagy magánkézben levő boltokban találtuk magunkat a végén (sokszor ez a lefizetett riksa-vezetőknek is volt köszönhető). Engem már az elején elkapott, hogy én szeretnék venni egy eredeti, kézzel csomózott szőnyeget. Egyrészt fantasztikusan szépek, másrészt láttuk, hogy készül, mi a sztori mögötte, harmadrészt elkapott egy furcsa érzés, amilyen még soha: szerettem volna egy olyat dolgot venni, ami száz év múlva is ezt az utat idézi majd, akartam egy olyan tárgyat, "amelyet a nagypapa vett az indiai útja során".

Végül Agrában történt meg a dolog, elmentünk egy "családi szőnyegműhelybe", amely alatt azt kell értelmezni, hogy pár helyi családot foglalkoztat (de gyerekeket nem, mint kiderült, "a mi szőnyegeink szeretettel, és nem szenvedéssel készülnek" - egyébként a bullshiten kívül, ezt a szőnyegkészítést évek alatt tanulják, így gyerekek egyszerűen nem alkalmasak rá). Megmutatták, hogyan készülnek a csodák, hogyan csomóznak, majd tunkolják le a csomót, majd vagdossák stb stb...

... közben kaptunk egy olyan emocionális beszédet, amelyben az eladó 5 percben összefoglalta, hogyan viszonyul egymáshoz a szeretet, a szőnyegcsomózás, a művészet és az élet értelme, és mindez persze iszonyú nyálas és begyakorolt, de persze teljesen odavoltunk tőle...

... és aztán bevittek minket a bemutatóterembe ahol elkezdték dobálni egymás után a szőnyeget, mesteri módon figyelték a reakcióinkat és az alapján, hogy mi tetszett, mi nem, mutatták - dobálták ki a következő darabokat ( a dobálás egyrészt abszolút teátrális, másrészt úgy néz ki legjobban a szőnyeg, ahogy megcsillan rajta a fény) - amíg elő nem kapták a szőnyeget, amelyre Melinda is és én is felkiáltottunk ösztönösen, hogy aaaa, és szerelem volt első látásra.

Még ha nem is akartam volna eredetileg is szőnyeget, akkor sem bántam volna meg - maga a több mint egy órás szőnyegvásárlás egy élmény volt. És persze nem volt olcsó, de most körbenézve a dubai-i árakat, hasonló szőnyegek itt nyilván háromszor annyiba kerülnek.

Mire hazaértem Indiából, már itt várt a futárral kiszállított szőnyeg (más kérdés, hogy az irodában majdnem elvesztették és egy hét késéssel kaptam meg). Annyira izgatott voltam, az összes kollégám már hallott a szőnyegemről, aztán hazavittem és kb. 20 fotóval dokumentáltam a kibontását....

ez Ő:

(a csomók iránya miatt a fényhez képest két irányban kétféle vörös szín között váltogat. huh ez egy bonyolult mondat volt.)

Közeli:

Az aláírásom a szőnyeg hátoldalán - még Agrában íratták velem alá, hogy amikor megérkezik, biztos lehessek benne, hogy ugyanazt kaptam meg:

Bevallom, mindig röhögtem a hülye turistákon, akik ilyen dolgokat vásárolnak útközben, erre tessék, beálltam a "tőkések közé" (lehet, hogy a korral jár?). Mindenesetre az új lakás nappaliját a szőnyeg köré terveztem... imádom.