Kedvenc kollégák...

Pár fotó a kollégákról, akiket most nem hagyok békén az új géppel:

Apeksha:

Rita (akitől hétfőn búcsúzunk....):

Andy, a kreatív igazgatónk:

Dilip, grafikus és mögötte Iggy, a coffeeboy-ok vezetője:

Végül megvettem...

Amikor az első fotó órára jelentkeztem, már akkor figyelmeztettek, hogy végül venni fogok egy komolyabb gépet. Fél évet volt nálam a Nassimtól kölcsönkért Canon 400D (D-SLR) gép, de kb. egy hónapja visszaadtam neki, és hát egy jó gép hiánya, meg az előléptetés-fizuelemés, meg gondolom a Dubai-i shopping-láz is.... muszáj volt meglepnem magam egy jó fényképezőgéppel.

Szóval hosszas szenvedés és lelkiismeret-furdalás ciklus és nézelődés után úgy döntöttem, megvárom a nyári leárazást (bocsánat, Shopping Festival) és akkor megveszem. Múlt pénteken egy egész napot töltöttem bevásárlóközpontokban és minden lehetséges boltba bementem, alkudoztam, feljegyeztem a kialkudott árat a noteszomba, stb. - majd másnap célirányosan oda mentem, ahol a legjobb árat kaptam.

Canon 550 D lett végül, amely egész egyszerűen zseniális. A hozzá járó objektívet nem kellett megvennem (sehol nem olvastam jót a géphez automatikusan járó Canon 18-55 objektívről), helyette vettem egy Sigma 18 - 250 mm objektívet, amely utazáshoz optimalizált, hiszen óriási hatótávolsága miatt nem kell folyamatosan cserélgetni az objektíveket.

Egyszóval: teljesen, teljesen oda vagyok.


Ez az első kép,amely az új géppel készült (az eladó, akitől vettem és aki a massszív kedvezményt adta):

Ez a második kép, lampion az étteremben, ahova a gépet ünnepelni mentünk :)

Este a lakásból. Tripod nélkül! Nem kristálytiszta, de ahhoz képest nem is annyira homályos:

Szórakozom az objektívvel / 1:

Szórakozom az objektívvel / 2:

City of Life

A héten megnéztem a City of Life-ot, amely azt hiszem, az első igazi Emirati film ever - és Dubai-ban játszódik.

Már nagyon vártam, kíváncsi voltam erre a filmre. Egyrészt persze érdekes felismerni az összes helyszínt, érdekes mások szemével nézni ugyanazt a várost és már értelmezéssel találkozni - és mindenek felett érdekes olyan valóságokkal találkozni, amelyek az én mindennapjaimból teljesen kimaradnak. A film egy gazdag helyi csávó, egy szegény helyi csávó (nem is tudtam, hogy van ilyen), egy indiai taxis és egy "nyugati expat" dubai-i életének összeszövődéséről szól, és már a film előtt olvastam a kritikákban, hogy mennyire valósághű, ahogy a különböző szereplők mindennapi életét bemutatja. Mindent összevetve, egész jó film, nem lesz a kedvencem - de főleg amiattl, hogy itt élek, mindenképpen érdekes és örülök hogy megnéztem.

Azért annyira furcsa egy város ez. Nekem fogalmam sincs, hogyan él (hol él, miből él, mit csinál) egy helyi, egy indiai taxis vagy kisegítő, az ő valóságuk teljesen elkülönül az én életemtől és ez a filmből is világosan kiderül. Hát most legalább a filmből kaptam egy kis ízelítőt abból, hányféle különböző élet fér meg itt egymás mellett.

Mennyit ér a Burj Khalifa?

Tudom, sokat emlegetem az építőmunkásokat és hogy mennyire nehéz az életük, pláne így nyáron. De egy tényt muszáj megírnom, amelyet a kolléganőm mesélt a múltkor. Katrina kutatott a neten, hogy egy-egy építkezésen itt Dubai-ban átlagosan hány építőmunkás hal meg. A sokkoló adat, amelyet talált, hogy a Burj Dubai / Khalifa építésének első évében, csak az indiai nagykövetség 980 halált regisztrált. Utána abbahagyták a számolást.

A Burj-t 5 évig építették, és nem csak indiaiak.

Irány India!

Megvan a következő nagy kaland időpontja és úticélja:

Melinda megvette a repülőjéegyét és az én szabi kérelmem is jóvá lett hagyva, így minden jel arra mutat, hogy novemberben Indiát fedezzük fel!

Vicces volt egyébként az egész szabi-kérelem. A főnökeim szuperül tudják, hogyan kell lelkiismeret-furdalást okozni a szabimmal. Ez alkalommal Nassim közölte, nem örül, hogy elmegye novemberben, majd visszajövök három hétre, majd haza karácsonyra. Mondjuk azt is elmondta, szerinte hülye vagyok, hogy Indiába megyek, amikor az egy szörnyű hely. Így végül Sanjay-től kértem el magam, aki pedig hihetetlenül lelkes, hogy Indiába megyek, pláne hogy Delhit, a szülővárosát is útba ejtem. Így megtanultam a leckét: közel-keleti desztinációkra (pláne Libanon) Nassim-tól kérem el magam, az ázsiaiakra Sanjay-tól. Munkamegosztás.

Már intenzív Lonely Planet - olvasgatás és álmodozás zajlik. És bevallom, megvettem az álom-fényképezőgépet az utazásra optimalizált objektívvel. Erről többet a következő bejegyzésben.

Mindennapok a szaunában

Áttértünk nyári életmódra.

Igen, már egy ideje emlegettem, hogy mennyire meleg van, de csak nemrég jöttem rá, hogy ez mit jelent a mindennapok szempontjából.

Először is, maga a meleg - hogy egy szép képzavarral éljek - hidegen hagy, szinte észre sem veszem már és igazán nem jelentős különbség, hogy 42 vagy 47 fok. Reggel és este, amikor melóba-melóból megyek, valahogy túlélhető, a durva meleg pedig úgyis akkor van, amikor bent vagyok az irodában vagy a lakásban. Igazából áprilisban jobban ki voltam borulva azon, mi jön majd, mint most, amikor már itt van. (A pára, amely egyik napról a másikra rátelepedett a városra, és most szeptemberig itt marad velünk, sokkal idegesítőbb).

Másodszor is, furcsa dolog bent ülni a szobában és tudni, hogy nem mehetsz ki, amikor kint süt a nap és a tenger is gyönyörű. Persze ismerem azt az időszakot, amikor hónapokon keresztül gyakorlatilag minig bent vagyunk, de olyankor sötét van kint és esik/fúj/hideg van.

Harmadszor, az a tipikus bent-ülök a szobában és töprengek - hova halad az életem és egyébként is minden rossz - típusú novemberi letörtség érdekes módon itt júniusban érkezik. Picit más úgy, hogy kint süt a nap, de gyakorlatilag ugyanaz.

Hogyan lehet Dubai-ban átvészelni a nyarat? (és ezt most az elkényeztetett nyugati expat kérdezi, és nem az indiai építőmunkás, aki nem átvitt értelemben küzd az életéért).

1. Shopping

A plázák, bár egész évben tömve vannak, most még népszerűbbek. Az emberek egyrészt még

őrültebbek a vásárlással kapcsolatban - főleg, hogy az év másik nagy "Shopping Ünnepe", a Dubai Summer Surprises is megérkezett (az első februárban volt), óriási kedvezményekkel és mindenféle rendezvényekkel.

A shoppingon túl pedig ilyenkor plázába mész és kihasználod mindazt a szórakozási lehetőséget, amelyet a bevásárlóközpont nyújtani tud. A héten voltam a Dubai Mall-ban és kaptam egy szórólapot arról, hogy nyári tábort szerveznek gyerekeknek (kb. mint a nyári iskolatáborok otthon, amikor napközben vigyáznak a gyerekedre és minden délután visszahozzák). A terv kb. így nézett ki: Vasárnap: korizás a Dubai Mall koripályáján; Hétfő- Sega Republic (Dubai Mall beltéri vidámparkja); Kedd - Dubai Mall akvárium; Szerda: Kidzania (Dubai Mall játszóparkja, stb.) Én nem tudom, ki hogyan van ezzel, de engem kirázna a hideg a gondolattól, hogy a gyerekem egy plázában töltse a nyarat.

2. Masszív pénzköltés mindenféle vendéglátóipari egységekben

Mivel minden piát forgalmazó hely hotelben van /hotelhez kapcsolódik, bátran kijelentem, hogy ennyi szállodában még összesen nem voltam életemben, mint az utóbbi hetekben. Bárok, sörözők, táncos helyek és éttermek. Este elmész valahova, majd másnap hosszasan mesélsz arról, hogy nézett ki a hely és mi volt a menün és mennyire bunkó/kedves volt a pincér - azt színlelve, mintha valami fantasztikusan izgalmas történt volna az életedben. Pedig nem.

3. Otthon

Otthon egy idő után eljutsz az Internet utolsó oldalára is, valamint habzsolod a DVD-ket. Lakótársamhoz és hozzám is jár a munkahelyre egy-egy kalóz DVD-díler (az ővét Ping-nek, az enyémet Candy-nek hívják, mindketten filippínó csajok felvett nevekkel). 10 dirham egységesen minden DVD, a minőség egész jó és előbb jönnek meg a filmek, mint a mozikba. Így kényszeresen DVD-ket vásárolok (a filmek mellett egész évadokat sorozatokból - Tudors, Madmen, stb).

Hát asszem a fenti 3 pont kb. összefoglalja, mi mindent lehet nyáron tenni, hogy elüsd az időt, amennyiben nem utazol el. Én mindenesetre a fentieket teszem, és igyekszem nem besokallni már júniusban. Rengeteg egyébként a program - nem is tudom, hányszor találkoztam mindenféle ismerősökkel, hány sörözőben voltam az utóbbi hetekben, hány étteremben (pl. voltam megint hajókázni a Creeken dhow-ban, voltam a Burj Khalifában a vilag első Armani Hoteljében brunchon stb stb) - de ezek valahogy mind összefolynak hisz mind hasonlóak.

A nyárra való felkészülés jegyében letettem a cigit: ezen a héten lesz egy hónapja, hogy nem dohányzom. És nem egyszerű; először depressziós, majd iszonyú agresszív lettem, és még most is hihetetlen dühöt tudok érezni sokszor, bár már sokkal jobb. Azért volt egy-két "robbanásom" az utóbbi hetekben és le a kalappal azok előtt, akik elviselnek. Mindenképpen le akartam szokni a cigiről a XXX szülinapom előtt, és akkor már praktikus szempontok miatt Ramadan előtt, hát most jött el az ideje.

Most utólag visszaolvasva a bejegyzést szégyenlem magam, hogy ekkora önsajnálatot levágok amiatt, hogy unatkozom. Luxus probléma, fúj. Rögtön összeszedem magam.

Bepillantás az emiráti nők intim szférájába

Kedd este elmentünk megnézni egy kiállítást. A Ductac-ben rendezték, a "kultúrházban" a Mall of the Emirates tetején (ide jártam fotó órákra is). A kiállítás címe Private [ly] - amely szójáték is, a "ly" azt jelenti, az enyém, jelezve, hogy személyes kitárulkozásról szól: a szervezők megkértek emiráti (helyi) nőket, hogy fotókban fejezzék ki, miben különbözik a nyilvános- és a magánéletük.



Maga a kiállítás alapgondolata szerintem zseniális, hiszen biztos, hogy óriási különbség van a csillogás és pompa, amelyet nap mint nap látunk a plázákban, meg a nők otthoni élete között, és ez általában nem beszédtéma, így semmit sem tudunk róla. Más kérdés, hogy maga a kiállítás kissé kiábrándító és kevés volt, így nem távoztam óriási tanulságokkal sem ihlettel, de azért volt egy-két érdekes gondolat, amelyet gondoltam, megosztok (+ egy fontos tanulság: a helyi nők minimum felét Fatmának (Fatima) hívják...). A fotókat sehol sem találom az Interneten így megpróbálom majd bescannelni és utólag feltölteni.

A képaláírások viszont megvannak, amelyek az alkotók személyes vallomásai, és annyira furcsa, érettségükben/stílusukban, mintha tízéves kislányok írták volna őket. A mögöttes gondolat viszont ad egy picit betekintést a nők mindennapjaiba és gondolkodásába.

Az egyik visszatérő téma a kiállításon az erő, a gyengeség és az erő látszata volt.

"Erősnek mutatom magam a külvilágnak, a bajaimhoz, a titkaimhoz és a félelmeimhez senkinek semmi köze, azokat magamban tartom" (Alia Al F.)

"Erősen ki kell állnod azért, amiben hiszel. Körülöttem sötétség van de kiállok a dolgokért, amelyekben hiszek. Köszönöm, hogy hiszel bennem és megértesz." (Atiya S. Al M.)

"Az érzéseink legtöbbször rejtettek és sokszor megmagyarázhatatlanok. Van sötét oldalam, amelyről senki sem tud, és én nem szoktam megosztani mindent mindenkivel. Néha el akarom rejteni az igazi énemet a többiektől. Ezért takarja el annyi kéz a főszereplőt a képemen" (Fatma A.)


Állítólag eszméletlen nyomás van a helyi nőkön, hogy a nyilvános megítélésük tökéletes legyen, és sok mindent alárendelnek ennek a célnak:

"Sok ember fenyegetve érzi magát attól, sőt féltékenyek arra, hogyha valaki tudja, mit akar az élettől és merrefelé tart. Azok, akik féltékenyek, minden megtesznek majd azért, hogy a sárba tiporjanak, olyan szörnyű eszközökkel mint a hátad mögötti kibeszélés vagy a pletyka. Ez végeredményben teljesen elszigetel a többiektől. De van bennünk erő, hogy az elszigeteltségünket erővé változtassuk, erősen, magabiztosan, bátran és gyönyörűen nézek vissza a világ szemébe! (Azza A. Al O.).

"Ebben a munkában érzékeltetni akartam a szorongást, a nyomást, a magányt, és ahogy a közvélemény nyomást tud gyakorolni az egyénre a különféle véleményekkel és megítélésekkel". (Fatma A.H.)

"A képen látható lány megpróbálja elrejteni a szomorúságát és fájdalmát azzal, hogy sminkeli magát és a legluxusabb ékszerekben jár, de a többiek így is észreveszik a fájdalmat az arcán. Így úgy dönt, betekeri gézzel az egész arcát, hogy elrejtse az érzéseit a világ elől". (Hessa B. Al S.)

"Az én fotóm egy férfiról szól akinek két személyisége van - egy nyilvános, amelyik fényes, színes és szervezett, és egy magán, amely tele van sötétséggel. Kínozza a vágy, hogy kimutassa a sötét oldalát, függetlenül minden más személyiségtől, amelyet a világnak kimutat".

Megjelentek egyébként teljesen modern gondolatok is a kiállításon, a kedvencem egy szivarozó nőt mutatott, akinek a lábánál egy férfi térdel:

" Azt akartam kifejezni, hogy most már a nők mindenben részt tudnak venni és a nők egy része jobban csinálja a dolgokat [nem ronda fordítás, pont így volt angolul is], mint a férfiak. A szivar számomra a hatalom szimbóluma, mert általában a férfiak, az üzletemberek szívnak szivart. A stílusom a fantáziával játszik, semmi sem valódi a képemen, kivéve az elképzelést a nő erejéről." (Marwa M.)

Tranzit - ország

Emlékszem, pár héttel azután, hogy nekivágtam a dubai-i életnek, akartam írni egy Tranzit-ország című bejegyzést. Arról szólt volna, hogy milyen érdekes, itt mindenki úgy kezdi a bemutatkozást, hogy "where are you from", majd azzal folytatja, hogy "how long are you planning to stay?". Hiszen itt mindenki csak korlátozott időre jön, senki sem tervezi itt leélni az életét - ugyanakkor mindannyian ki akarjuk élvezni a napsütést, a tengert, a bulikat, a jó fizetést stb. rövidebb-hosszabb ideig, mielőtt továbbállnánk (más kérdés, hogy vannak, akik két évre jönnek aztán tíz évekre maradnak, mint például egy csomó angol). És emlékszem, a bejegyzés arról is szólt volna, hogy emiatt mindenki csak felszínes, átmeneti kapcsolatokra és barátságokra vágyik, hisz ma jó együtt bulizni, de holnap már ki tudja, hol leszünk.

Akkor végül elmaradt ez a cikk, most viszont újra elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy milyen furcsa dolog egy tranzit-országban élni, egy olyan csomóponton, ahol ezer helyről származó ember ezer személyes útja egy pillanatra keresztezi egymást, majd újra eltűnik ezer irányba. Ugyanakkor átértékeltem magamban a barátságok felszínességével kapcsolatos véleményemet, hisz az elmúlt időkben nagyon jó barátaim lettek, amiből arra következtetek, a barátság nem idő függvénye.

Tizedik hónapja vagyok itt, ami szerintem egyáltalán nem hosszú idő, és mégis mostanában több barátomnak is búcsút kell mondanom, mert véget ért a dubai-i kalandjuk. Rita, a cuki libanoni art director kolléganőm hazaköltözik Beirutba, Muru szövegíró és helyettes kreatív igazgatónk a gyermekeit Indiában szeretné felnevelni és így visszaköltözik Bangalore-ba, Carlos, a mexikói haverom befejezte itteni projektjét és visszahívta a dallasi irodája, egy magyar ismerősömet leépítették és így kétséges, talál-e gyorsan melót, tud-e maradni, stb. Sokféle történet, de valahogy mindenki egyszer a dubai-i fejezete végére ér. És ez érdekes, mert Budapesten kapcsolódik egyfajta (akár valóságos, akár csak látszólagos) "stabilitás-érzet" a kapcsolatokhoz, ami itt hiányzik.

Azt nem mondanám, hogy szomorkodom, inkább furcsa érzés. Olyan, mint amikor osztálykiránduláson vagy cserediák-programon megismerkedsz emberekkel és a két hét után elbúcsúzol - persze, "majd tartjuk a kapcsolatot", de ha igazán őszinte akarsz lenni magadhoz, akkor elismered, hogy ennyi volt. De azt gondolom, kár szomorkodni azon, ami elmúlik, inkább örülni kell annak, ami van, és hálás vagyok minden barátságért, amihez szerencsém volt/van itt Dubai-ban. És tudom, hogy a dubai-i élet mindenekfelett arra tanít meg, hogyan tudom a mát kiélvezni és nem aggódni a holnapon és az elmúláson- és erre a leckére mindig is szükségem volt.

Libanoni hétvége

Minden Dubai-ban lakónak to do listájában szerepel egy libanoni/bejrúti hétvége. Egyrészt mert mediterrán ország és ahhoz képest közel van, másrészt a különleges földrajza miatt (tenger és sípályák, egymástól egyórás útnyira), harmadrészt Dubai tele van libanoniakkal, akik megfertőznek a hely iránti szeretetükkel. Így sok ismerősömtől hallom, hogy "jaj, egy bejrúti hétvégét most már tényleg megszervezek", pl. Barbi is három éve ezt tervezi...én a múlt hétvégén jártam Libanonban először... és biztos visszamegyek még.

A szokásos internetes csapatom szervezte ezt a kirándulást is (velük voltam Ománban is és RAK emirátusban is), így az emberek egy részét már ismertem. Persze minden ilyen úton feltűnnek új arcok is, másokat meg a 2 intenzív nap alatt ismersz meg igazán, szóval érdekes volt a csoportdinamika, jópár óriási egó (magamat is beleértve...) így végül a hazaúton a 15 fős csapatunk 5-6 klikkben távozott és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a többieket :) Én zseniálisan éreztem magam azzal a 4-5 emberrel, akikkel együtt lógtunk és akikkel azóta már kétszer buliztunk együtt. Hasonló nyitottsággal tekintettünk a helyre és az élményre, és hasonló élvezettel beszéltük ki a csapat többi tagját (pl. a kínai lányt, aki mindkét nap 4-4 órát töltött fodrászatban, merthogy a libanoni fodrászok híresek a melír és tartós hullám szakértelmükről, vagy az ír lányt, aki egyetemi közgáz professzor létére nem tudta, mi az hogy Perzsa Birodalom, hogy a Török birodalom nem az ókorban volt, hogy most közelebb vagyunk Európához mint Indiához, és két nap után kérdezett rá, hogy mi az a karácsonyfás zászló (libanon zászlója, a libanoni cédrussal)). Summa summarum, én nem tudom, mikor röhögtem ennyit két nap alatt. És most megpróbálom elmesélni, miért is szerettem bele Libanonba.

Az elmúlt pár hétben, amikor meséltem magyar ismerősöknek, hogy megyek Libanonba, kaptam egy-két "vicces" csadoros - megkövezős - kézlevágós történetet, és elgondolkodtam azon, hogy mi milyen jogon röhögünk az amerikaiakon, akik keverik Budapestet Bukaresttel, amikor nekünk meg fogalmunk sincs mi a különbség Libanon és pl. Szaud-Arábia között. Valójában Libanon, bár arab ország, csak részben muszlim ország. A legutolsó népszámláláson (ami jó régen, a 30-as években volt), a lakosság többsége (55% kb.) keresztény volt (maronita, ortodox, katolikus + kisebb szekták), a többi nagyrészt muzulmán (azon belül síta, szunni, kisebb szekták) - jelenleg az országnak az alkotmányban rögzített 18 hivatalos vallása van, a zsidó vallást is belevéve. Az ország, amióta csak megalakult, a különféle vallások együttélésén alapul, a kormányzati rendszer is érdekes ("confessionalism" - a vallások egyensúlyáról szól, az ország elnöke szigorúan maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muzulmán, a házelnök sía muzulmán, stb. Minden egyes kormányhivatal hasonlóképpen szabályozott). Szóval ez egy olyan ország, ahol egymás után templom harangokat és imára hívást hallasz, ahol mindenki úgy öltözik, ahogy jól esik (a nagyon liberálistól a nagyon konzervatív mindenfélét láttunk itt), ahol akár az utcán is lehet alkoholt inni és virágzik a kábítószer kereskedelem, ahol a nők egy része abajában jár, többségük viszont mindent mutat (a csajok nem semmik egyébként, de tényleg. Ráadásul a plasztikai sebészetnek Bejrút a közel-keleti központja). Az országot részben arabnak, részben európainak érzed, a hivatalos nyelv az arab és a francia, és természetesen az egésznek erős mediterrán jellege van.

Vallások...

Konzervatív és liberális...

Arab és francia:
Libanon továbbra is "csak akkor látogasd, ha muszáj" listán található, pl. az EU-ban is, és Top 5-ben van a terrorizmust támogató országok listáján, ennek legfőbb oka, hogy a Helzbollah Libanonban parlamenti párt. A nagy, 15 éves háború 1990-ben ért véget, azóta 2006 nyarán volt egy rövidebb konfliktus, és pár bomba az elmúlt években. Tudom, hogy ez nagyon drámaian hangzik de igazából nem az. Mint mondtam, Bejrút a dubaiak egyik kedvenc hétvégei kirándulóhelye, stabil és biztonságos külföldieknek. A háborút ugyanakkor még mindig erősen érezni: a belvárost már jórészt újraépítették, de még rengetek nyomát látni a pusztításnak, minden sarkon durván felfegyverkezett katonák kis őrállomásokban, még mindig áramszünet van naponta 9-16-ig hogy spóroljanak, hiszen az egyik erőmű felrobbant a háborúban, és persze a Jugoszláviából is jól ismert valuta-őrület, az amerikai dollár ugyanannyira hivatalos fizetőeszköz mint a helyi pénz, így minden két pénznemben, vegyes átszámolásokkal történik, ami egy követhetetlen őrület (ráadásul 1 dollár 15.000 libanoni líra, hát sok sikert a boltban-bárpultnál átszámoláshoz, amikor mögötted sorban állnak...).

Katonák és szöges drót:



Újjáépítés folyamatban:

Nassim egyszer azt mondta, a libanoniak karaktere a háború hatására alakult ki. Nem tudom, az igaz-e, de az biztos, hogy a "nem tudhatod, holnap élsz-e még, így élvezd a mát" mindenkinek vezérelve, akivel beszéltem. A libanoniak imádják az életet, a mulatást, a nőket, és mindenekfelett Libanont. Mindenki laza, ugyanakkor roppant türelmetlen (a főnököm Nassim a legjobb példa). Egyébként a libanoniak hazaszeretete annyira erős, amilyet én még nem tapasztaltam eddig (a libanoni kollégáim konkrétan izgultak, hogy tetsszen a hely nekem is és utána elégedettek voltak :)

Szóval maga az út:

Fapadossal utaztunk, meglepően hosszan (3 és fél óra az út), viszont már a repülőn elkezdtünk iszogatni és mulatni így jól eltelt az utazás. A reptéren már várt bennünket Husama, a szállodánk tulajdonosa, aki a "reptéri transzferünket koordinálta" = leintett pár taxit az úton, és gondolom rátette a maga kis hasznát a fuvarra. A dubai-i közlekedés semmi a bejrútihoz képest: több alkalommal is láttam autókat az ellenkező irányba haladni autópályán, és a gyorsulások és fékezések alapján is magamban bocsánatot kértem minden dubai taxistól, amiért nem értékeltem őket eddig.

A szállodánk szuper helyen volt, egy saroknyira a Gemmayze-től, ami a bár/party negyed. Maga a szálloda igazából """szálloda""", amely számomra egyáltalán nem volt meglepetés, lévén 10 dollárba került egy éjszaka. Igazából egy régi lepukkant épületben egy ötszobás lakás, 4-5 ágyas szobákkal és ezekhez tartozó másfél fürdőszobával (az a fél az egy plusz WC, amely fölött volt egy zuhanyrózsa, így egyik nap WC-ben zuhanyoztam, az azért picit fura volt). Voltak persze, akiket megijesztett a hely (a kínai kislány konkrétan sírt - utána másnap megvigasztalta magát a melírral), én viszont - részben mert jól akartam magam érezni - jól elvoltam. A helynek egyébként, amilyen lepukkant, olyan nagy szíve is volt. Husama éjjel-nappal ott volt, a folyosón aludt hogy mindig a rendelkezésünkre álljon, hajnali háromkor felkelt és bekészített nekünk egy shishát (Libanonban nagileh a neve egyébként (vízipipa)), soha nem mondott nemet a potenciális vendégeknek így voltak, akik a tetőn aludtak, másnap reggelit kaptunk, és egy egész napon keresztül vitt minket kisbusszal nézelődni - a vendéglátás tényleg kiemelkedő volt, a vendégszeretet pedig őszinte (ezt egyébként mindenhol éreztük, emberek örültek nekünk, megálltak és meséltek, mit kell mindenképpen megnéznünk mert szép. Véletlenül mindig a saját szülővárosukat, falujukat ajánlották mert az egészen különleges).

A szállodánk első este:


A szálloda teteje. Itt is aludnak vendégek a fő szezonban...

Bejárat:


Az erkélyünk:
Kilátás az erkélyről:

A folyosó:


Husama itt alszik éjszaka a folyosón:


Köszönet- puszi Husamának a vendéglátásért:



Első este elmentünk bár-túrára a Gemmayze-n. Egész furcsa dolgokat ittunk-kevertünk össze és a végén a bárpulton táncoltam (de régen voltak azok a bulik a Bostonban...), aztán még otthon üldögéltünk a teraszon és shisháztunk egyet.

A bejrúti Soho:


Készülnek a woodoo-shotok:

Buli:


Másnap reggel Husama rohant nekünk reggelit venni (egy tipikus libanoni szendvicset ettünk, mindenféle cuccok arab kenyéren, kemencében összeolvasztva, a nevét elfelejtettem) - amelyet "hotel" lakás előtt, a lépcsőházban fogyasztottunk :)


Utána elindultunk a Husama- vezette túrára. Kölcsönkért egy kisbuszt az unokatestvérétől, hogy körbe tudjon minket vinni, és a második "tipikus libanoni reggeli" - megálló után (zsömlébe beleolvasztott cukros sajt) először a Jeita Grotto-ba vitt bennünket.

Belvárosi forgalom:


Bejrút külvárosa:


A Jeita barlang Libanon egyik büszkesége, óriási sztalaktitokkal és sztalagmitokkal. Maga a barlang nem olyan nagy, mint a posztojnai, viszont nagyon magas, az alján pedig egy tó van, így a barlangtúra egy részében csónakkal visznek körbe. Tényleg szép hely, most valószínűleg felkerül a világ hét új természeti csodája listára. Bent nem lehetett fotózni (és ennek kapcsán megtanítottam a többieknek a Kiss Kiss Bang Bang-ből ismert dickshot fogalmát, fényképezőgépre fordítva) - így a pár kép a barlangról az internetről származik.



Ilyen kis libegőkön visznek fel a felső barlang bejáratához:




Majd kisvasúttal visznek le a csónakos barlangba. Itt épp egy Druze (kb. muzulmán, bár sokkal lazább és liberálisabb, mint a többi ága) suli osztálykiránduláson:


A barlang:




Ezután a Bejrúttól kb. 20 kilométerre található Jounieh-be mentünk, a városka arról híres, hogy az egyik hegytetőn egy Harise nevű keresztény kegyhely található. Magára a hegyre a Teleferique (libegő) visz fel, amelyet a helyiek egyszerűen csak Terrorifique-nek hívnak, elég meredek és nem egyszer szakadt már le (amíg ott voltunk, kétszer állt meg, enyhén parás élmény volt).





Harise egyébként nagyon furcsa élmény volt. A hegytetőn áll egy magas Mária-szobor amelynek talapzatához másznak fel az emberek imádkozni, körülötte pedig teljes komplexum van templomokkal, kápolnákkal, imasarkokkal. Felmásztunk Mária lábához és bár én is imádkoztam egyet, teljesen kívülállónak éreztem magam, ilyen durva áhítatot én Vatikánban sem láttam, emberek zokogtak, tolongtak a szobor körül stb. Itt hallottam először a Miatyánkot arabul, ami szintén egy érdekes momentum volt.





A turnénk utolsó állomása Jbail volt, régi nevén Byblos. Igen, az a Byblos, amelyet még a föníciaiak kapcsán tanultunk (Szidón és Tirosz is áll még, egyébként), amelynek a nevéből jön a könyv és persze a Biblia. Itt sétáltunk egy jót a jelenleg mediterrán-középkori hangulatú kikötőben és tengerparton, majd körbejártuk a romokat (egy 12. századi lovagi kastély a kereszteshadjáratból, mellette föníciai, görög és római romok, sőt pár őskori lelet is). A városka központja is hihetetlenül hangulatos, mediterrán sikátorok és arabos bazárok keveréke.


Kikötő:




A romok:




Byblos belváros:


Este bulizni mentünk, hisz nem lehet Bejrútba elmenni és nem bulizni ( az első este nem számított, az csak bározás volt, péntek este igazi clubbing volt a terv). Bejrútban talán még jobban flancolnak, mint itt Dubai-ban, mindenki kiöltözik és asztalt foglal a menő klubokban, így a parasztvakításért nem kell a szomszédba menni. Mi nekivágtunk a Gemmayze-nek és rögtön feltűnt hogy az egyik ház legfelső emeletén klub található:



Aztán foglalás nélkül bekönyörögtük magunkat. A hely egyébként nem semmi volt, belül hipermodern, az üvegfalakon keresztül pedig a régi várost nézegetheted. A buli OK volt, semmi kiemelkedő de mindannyian fáradtak voltunk. A csapatunkból az egyik srác balgán berendelt egy üveg vodkát 80.000 forint értékben...így libanoni módra ő is nagyvonalú volt, bár utána két napig kesergett a veszteségen.Mi boroztunk...



Másnap Bejrút belvárosában nézelődtünk, délelőtt össze-vissza, délután pedig egy szervezett túra keretein belül. Maga a belváros egyébként már szinte teljesen újjáépült, és a felújításnál messzemenőkig figyelembe vették, hogy nézett ki a város, amikor a Közel-Kelet Párizsának nevezték - nagyon szép a belváros, tényleg.



A mi csapatunk nagyon lazán vette a városnézést, és dél körül kiültünk egy kávézóba a Galamb-sziklák felett (nem sikerült kideríteni, miért hívják úgy, de mindenesetre Bejrút egyik nevezetessége), és itt tölöttük a kora délutánt, sörözve-vízipipázva. (A libanoniak egyébként a sör mellé répát vagy sózott nyers -zöld- mandulát rágcsálnak, érdekes.).

A sziklák:

A kép jobb felső sarkában a kávézó, ahol üldögéltünk:



Séta a város Corniche-án, tengerparti korzóján...



Később délután részt vettünk egy szervezett sétán a városban. A Walk Beirut az útikönyvekben az első helyen szerepel, hogy mit kell tenni/tapasztalni Bejrútban. Egyetemista diákok körbevisznek a városon egy 4-5 órás séta alatt, és közben mesélnek a történetéről és persze a háborúról. Így persze elég megrázó is, de nagyon érdekes. Mi csak a túra feléig jutottunk - el kellett érni a gépünket, de következő alkalommal mindenképpen befejezem - de az alatt végigjártuk Nyugat-Bejrútot (ahol kifejezetten durva összecsapások voltak), az örmény és zsidó negyedet (ez utóbbi teljesen kiürült, de a város felújította az épületeket és hamarosan adja át a felújított zsinagógát - ebben a negyedben fegyveres őrök kísértek minket és nem lehetett fotózni), és a klasszikus Downtown-t, városközpontot, ahol a parlament is található.

Ez volt régen a kávéházas utca (pár merénylet is volt itt), most divatnegyed. A magas ház az út végén a mesterlövészek egyik kedvelt állomása volt a harcok alatt:



A libanoni háború legsokkolóbb emléke, a Holiday Inn. A szállodát pár héttel a háború előtt adták át nagy ünnepléssel, majd azonnal stratégiai pozíció lett belőle, hiszen magas és pont Nyugat és Kelet-Bejrút határán áll. A mai napig nem újították fel, a felső szinteken már fák kandikálnak ki és madarak röpködnek.



Downtown, a főtéren (Place D'Etoille) áll a parlament mellett a Rolex által támogatott óratorony...



És a város egyik legfontosabb mecsete:


A séta után aztán rohanás a reptérre. Itteni idő szerint hajnali 2-kor értünk haza, így kb. mostanra sikerült kipihennem a hétvégét. De tényleg, hihetetlenül jól éreztem magam és beleszerettem Libanonba, ide mindenképpen vissza kell még jönnöm.