Libanoni hétvége

Minden Dubai-ban lakónak to do listájában szerepel egy libanoni/bejrúti hétvége. Egyrészt mert mediterrán ország és ahhoz képest közel van, másrészt a különleges földrajza miatt (tenger és sípályák, egymástól egyórás útnyira), harmadrészt Dubai tele van libanoniakkal, akik megfertőznek a hely iránti szeretetükkel. Így sok ismerősömtől hallom, hogy "jaj, egy bejrúti hétvégét most már tényleg megszervezek", pl. Barbi is három éve ezt tervezi...én a múlt hétvégén jártam Libanonban először... és biztos visszamegyek még.

A szokásos internetes csapatom szervezte ezt a kirándulást is (velük voltam Ománban is és RAK emirátusban is), így az emberek egy részét már ismertem. Persze minden ilyen úton feltűnnek új arcok is, másokat meg a 2 intenzív nap alatt ismersz meg igazán, szóval érdekes volt a csoportdinamika, jópár óriási egó (magamat is beleértve...) így végül a hazaúton a 15 fős csapatunk 5-6 klikkben távozott és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a többieket :) Én zseniálisan éreztem magam azzal a 4-5 emberrel, akikkel együtt lógtunk és akikkel azóta már kétszer buliztunk együtt. Hasonló nyitottsággal tekintettünk a helyre és az élményre, és hasonló élvezettel beszéltük ki a csapat többi tagját (pl. a kínai lányt, aki mindkét nap 4-4 órát töltött fodrászatban, merthogy a libanoni fodrászok híresek a melír és tartós hullám szakértelmükről, vagy az ír lányt, aki egyetemi közgáz professzor létére nem tudta, mi az hogy Perzsa Birodalom, hogy a Török birodalom nem az ókorban volt, hogy most közelebb vagyunk Európához mint Indiához, és két nap után kérdezett rá, hogy mi az a karácsonyfás zászló (libanon zászlója, a libanoni cédrussal)). Summa summarum, én nem tudom, mikor röhögtem ennyit két nap alatt. És most megpróbálom elmesélni, miért is szerettem bele Libanonba.

Az elmúlt pár hétben, amikor meséltem magyar ismerősöknek, hogy megyek Libanonba, kaptam egy-két "vicces" csadoros - megkövezős - kézlevágós történetet, és elgondolkodtam azon, hogy mi milyen jogon röhögünk az amerikaiakon, akik keverik Budapestet Bukaresttel, amikor nekünk meg fogalmunk sincs mi a különbség Libanon és pl. Szaud-Arábia között. Valójában Libanon, bár arab ország, csak részben muszlim ország. A legutolsó népszámláláson (ami jó régen, a 30-as években volt), a lakosság többsége (55% kb.) keresztény volt (maronita, ortodox, katolikus + kisebb szekták), a többi nagyrészt muzulmán (azon belül síta, szunni, kisebb szekták) - jelenleg az országnak az alkotmányban rögzített 18 hivatalos vallása van, a zsidó vallást is belevéve. Az ország, amióta csak megalakult, a különféle vallások együttélésén alapul, a kormányzati rendszer is érdekes ("confessionalism" - a vallások egyensúlyáról szól, az ország elnöke szigorúan maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muzulmán, a házelnök sía muzulmán, stb. Minden egyes kormányhivatal hasonlóképpen szabályozott). Szóval ez egy olyan ország, ahol egymás után templom harangokat és imára hívást hallasz, ahol mindenki úgy öltözik, ahogy jól esik (a nagyon liberálistól a nagyon konzervatív mindenfélét láttunk itt), ahol akár az utcán is lehet alkoholt inni és virágzik a kábítószer kereskedelem, ahol a nők egy része abajában jár, többségük viszont mindent mutat (a csajok nem semmik egyébként, de tényleg. Ráadásul a plasztikai sebészetnek Bejrút a közel-keleti központja). Az országot részben arabnak, részben európainak érzed, a hivatalos nyelv az arab és a francia, és természetesen az egésznek erős mediterrán jellege van.

Vallások...

Konzervatív és liberális...

Arab és francia:
Libanon továbbra is "csak akkor látogasd, ha muszáj" listán található, pl. az EU-ban is, és Top 5-ben van a terrorizmust támogató országok listáján, ennek legfőbb oka, hogy a Helzbollah Libanonban parlamenti párt. A nagy, 15 éves háború 1990-ben ért véget, azóta 2006 nyarán volt egy rövidebb konfliktus, és pár bomba az elmúlt években. Tudom, hogy ez nagyon drámaian hangzik de igazából nem az. Mint mondtam, Bejrút a dubaiak egyik kedvenc hétvégei kirándulóhelye, stabil és biztonságos külföldieknek. A háborút ugyanakkor még mindig erősen érezni: a belvárost már jórészt újraépítették, de még rengetek nyomát látni a pusztításnak, minden sarkon durván felfegyverkezett katonák kis őrállomásokban, még mindig áramszünet van naponta 9-16-ig hogy spóroljanak, hiszen az egyik erőmű felrobbant a háborúban, és persze a Jugoszláviából is jól ismert valuta-őrület, az amerikai dollár ugyanannyira hivatalos fizetőeszköz mint a helyi pénz, így minden két pénznemben, vegyes átszámolásokkal történik, ami egy követhetetlen őrület (ráadásul 1 dollár 15.000 libanoni líra, hát sok sikert a boltban-bárpultnál átszámoláshoz, amikor mögötted sorban állnak...).

Katonák és szöges drót:



Újjáépítés folyamatban:

Nassim egyszer azt mondta, a libanoniak karaktere a háború hatására alakult ki. Nem tudom, az igaz-e, de az biztos, hogy a "nem tudhatod, holnap élsz-e még, így élvezd a mát" mindenkinek vezérelve, akivel beszéltem. A libanoniak imádják az életet, a mulatást, a nőket, és mindenekfelett Libanont. Mindenki laza, ugyanakkor roppant türelmetlen (a főnököm Nassim a legjobb példa). Egyébként a libanoniak hazaszeretete annyira erős, amilyet én még nem tapasztaltam eddig (a libanoni kollégáim konkrétan izgultak, hogy tetsszen a hely nekem is és utána elégedettek voltak :)

Szóval maga az út:

Fapadossal utaztunk, meglepően hosszan (3 és fél óra az út), viszont már a repülőn elkezdtünk iszogatni és mulatni így jól eltelt az utazás. A reptéren már várt bennünket Husama, a szállodánk tulajdonosa, aki a "reptéri transzferünket koordinálta" = leintett pár taxit az úton, és gondolom rátette a maga kis hasznát a fuvarra. A dubai-i közlekedés semmi a bejrútihoz képest: több alkalommal is láttam autókat az ellenkező irányba haladni autópályán, és a gyorsulások és fékezések alapján is magamban bocsánatot kértem minden dubai taxistól, amiért nem értékeltem őket eddig.

A szállodánk szuper helyen volt, egy saroknyira a Gemmayze-től, ami a bár/party negyed. Maga a szálloda igazából """szálloda""", amely számomra egyáltalán nem volt meglepetés, lévén 10 dollárba került egy éjszaka. Igazából egy régi lepukkant épületben egy ötszobás lakás, 4-5 ágyas szobákkal és ezekhez tartozó másfél fürdőszobával (az a fél az egy plusz WC, amely fölött volt egy zuhanyrózsa, így egyik nap WC-ben zuhanyoztam, az azért picit fura volt). Voltak persze, akiket megijesztett a hely (a kínai kislány konkrétan sírt - utána másnap megvigasztalta magát a melírral), én viszont - részben mert jól akartam magam érezni - jól elvoltam. A helynek egyébként, amilyen lepukkant, olyan nagy szíve is volt. Husama éjjel-nappal ott volt, a folyosón aludt hogy mindig a rendelkezésünkre álljon, hajnali háromkor felkelt és bekészített nekünk egy shishát (Libanonban nagileh a neve egyébként (vízipipa)), soha nem mondott nemet a potenciális vendégeknek így voltak, akik a tetőn aludtak, másnap reggelit kaptunk, és egy egész napon keresztül vitt minket kisbusszal nézelődni - a vendéglátás tényleg kiemelkedő volt, a vendégszeretet pedig őszinte (ezt egyébként mindenhol éreztük, emberek örültek nekünk, megálltak és meséltek, mit kell mindenképpen megnéznünk mert szép. Véletlenül mindig a saját szülővárosukat, falujukat ajánlották mert az egészen különleges).

A szállodánk első este:


A szálloda teteje. Itt is aludnak vendégek a fő szezonban...

Bejárat:


Az erkélyünk:
Kilátás az erkélyről:

A folyosó:


Husama itt alszik éjszaka a folyosón:


Köszönet- puszi Husamának a vendéglátásért:



Első este elmentünk bár-túrára a Gemmayze-n. Egész furcsa dolgokat ittunk-kevertünk össze és a végén a bárpulton táncoltam (de régen voltak azok a bulik a Bostonban...), aztán még otthon üldögéltünk a teraszon és shisháztunk egyet.

A bejrúti Soho:


Készülnek a woodoo-shotok:

Buli:


Másnap reggel Husama rohant nekünk reggelit venni (egy tipikus libanoni szendvicset ettünk, mindenféle cuccok arab kenyéren, kemencében összeolvasztva, a nevét elfelejtettem) - amelyet "hotel" lakás előtt, a lépcsőházban fogyasztottunk :)


Utána elindultunk a Husama- vezette túrára. Kölcsönkért egy kisbuszt az unokatestvérétől, hogy körbe tudjon minket vinni, és a második "tipikus libanoni reggeli" - megálló után (zsömlébe beleolvasztott cukros sajt) először a Jeita Grotto-ba vitt bennünket.

Belvárosi forgalom:


Bejrút külvárosa:


A Jeita barlang Libanon egyik büszkesége, óriási sztalaktitokkal és sztalagmitokkal. Maga a barlang nem olyan nagy, mint a posztojnai, viszont nagyon magas, az alján pedig egy tó van, így a barlangtúra egy részében csónakkal visznek körbe. Tényleg szép hely, most valószínűleg felkerül a világ hét új természeti csodája listára. Bent nem lehetett fotózni (és ennek kapcsán megtanítottam a többieknek a Kiss Kiss Bang Bang-ből ismert dickshot fogalmát, fényképezőgépre fordítva) - így a pár kép a barlangról az internetről származik.



Ilyen kis libegőkön visznek fel a felső barlang bejáratához:




Majd kisvasúttal visznek le a csónakos barlangba. Itt épp egy Druze (kb. muzulmán, bár sokkal lazább és liberálisabb, mint a többi ága) suli osztálykiránduláson:


A barlang:




Ezután a Bejrúttól kb. 20 kilométerre található Jounieh-be mentünk, a városka arról híres, hogy az egyik hegytetőn egy Harise nevű keresztény kegyhely található. Magára a hegyre a Teleferique (libegő) visz fel, amelyet a helyiek egyszerűen csak Terrorifique-nek hívnak, elég meredek és nem egyszer szakadt már le (amíg ott voltunk, kétszer állt meg, enyhén parás élmény volt).





Harise egyébként nagyon furcsa élmény volt. A hegytetőn áll egy magas Mária-szobor amelynek talapzatához másznak fel az emberek imádkozni, körülötte pedig teljes komplexum van templomokkal, kápolnákkal, imasarkokkal. Felmásztunk Mária lábához és bár én is imádkoztam egyet, teljesen kívülállónak éreztem magam, ilyen durva áhítatot én Vatikánban sem láttam, emberek zokogtak, tolongtak a szobor körül stb. Itt hallottam először a Miatyánkot arabul, ami szintén egy érdekes momentum volt.





A turnénk utolsó állomása Jbail volt, régi nevén Byblos. Igen, az a Byblos, amelyet még a föníciaiak kapcsán tanultunk (Szidón és Tirosz is áll még, egyébként), amelynek a nevéből jön a könyv és persze a Biblia. Itt sétáltunk egy jót a jelenleg mediterrán-középkori hangulatú kikötőben és tengerparton, majd körbejártuk a romokat (egy 12. századi lovagi kastély a kereszteshadjáratból, mellette föníciai, görög és római romok, sőt pár őskori lelet is). A városka központja is hihetetlenül hangulatos, mediterrán sikátorok és arabos bazárok keveréke.


Kikötő:




A romok:




Byblos belváros:


Este bulizni mentünk, hisz nem lehet Bejrútba elmenni és nem bulizni ( az első este nem számított, az csak bározás volt, péntek este igazi clubbing volt a terv). Bejrútban talán még jobban flancolnak, mint itt Dubai-ban, mindenki kiöltözik és asztalt foglal a menő klubokban, így a parasztvakításért nem kell a szomszédba menni. Mi nekivágtunk a Gemmayze-nek és rögtön feltűnt hogy az egyik ház legfelső emeletén klub található:



Aztán foglalás nélkül bekönyörögtük magunkat. A hely egyébként nem semmi volt, belül hipermodern, az üvegfalakon keresztül pedig a régi várost nézegetheted. A buli OK volt, semmi kiemelkedő de mindannyian fáradtak voltunk. A csapatunkból az egyik srác balgán berendelt egy üveg vodkát 80.000 forint értékben...így libanoni módra ő is nagyvonalú volt, bár utána két napig kesergett a veszteségen.Mi boroztunk...



Másnap Bejrút belvárosában nézelődtünk, délelőtt össze-vissza, délután pedig egy szervezett túra keretein belül. Maga a belváros egyébként már szinte teljesen újjáépült, és a felújításnál messzemenőkig figyelembe vették, hogy nézett ki a város, amikor a Közel-Kelet Párizsának nevezték - nagyon szép a belváros, tényleg.



A mi csapatunk nagyon lazán vette a városnézést, és dél körül kiültünk egy kávézóba a Galamb-sziklák felett (nem sikerült kideríteni, miért hívják úgy, de mindenesetre Bejrút egyik nevezetessége), és itt tölöttük a kora délutánt, sörözve-vízipipázva. (A libanoniak egyébként a sör mellé répát vagy sózott nyers -zöld- mandulát rágcsálnak, érdekes.).

A sziklák:

A kép jobb felső sarkában a kávézó, ahol üldögéltünk:



Séta a város Corniche-án, tengerparti korzóján...



Később délután részt vettünk egy szervezett sétán a városban. A Walk Beirut az útikönyvekben az első helyen szerepel, hogy mit kell tenni/tapasztalni Bejrútban. Egyetemista diákok körbevisznek a városon egy 4-5 órás séta alatt, és közben mesélnek a történetéről és persze a háborúról. Így persze elég megrázó is, de nagyon érdekes. Mi csak a túra feléig jutottunk - el kellett érni a gépünket, de következő alkalommal mindenképpen befejezem - de az alatt végigjártuk Nyugat-Bejrútot (ahol kifejezetten durva összecsapások voltak), az örmény és zsidó negyedet (ez utóbbi teljesen kiürült, de a város felújította az épületeket és hamarosan adja át a felújított zsinagógát - ebben a negyedben fegyveres őrök kísértek minket és nem lehetett fotózni), és a klasszikus Downtown-t, városközpontot, ahol a parlament is található.

Ez volt régen a kávéházas utca (pár merénylet is volt itt), most divatnegyed. A magas ház az út végén a mesterlövészek egyik kedvelt állomása volt a harcok alatt:



A libanoni háború legsokkolóbb emléke, a Holiday Inn. A szállodát pár héttel a háború előtt adták át nagy ünnepléssel, majd azonnal stratégiai pozíció lett belőle, hiszen magas és pont Nyugat és Kelet-Bejrút határán áll. A mai napig nem újították fel, a felső szinteken már fák kandikálnak ki és madarak röpködnek.



Downtown, a főtéren (Place D'Etoille) áll a parlament mellett a Rolex által támogatott óratorony...



És a város egyik legfontosabb mecsete:


A séta után aztán rohanás a reptérre. Itteni idő szerint hajnali 2-kor értünk haza, így kb. mostanra sikerült kipihennem a hétvégét. De tényleg, hihetetlenül jól éreztem magam és beleszerettem Libanonba, ide mindenképpen vissza kell még jönnöm.