Karácsony óta próbálok picit odafigyelni, hogy mikor mit eszem, hogy legalább az idei karácsonyi szezonban szerzett feleslegtől megszabaduljak, de basszus nem nagyon jön össze. Állandóan van valami vacsora vagy buli - így nagyon nehézkes a dolog... Többek között az elmúlt két- három héten többször is hivatalos voltam barátokhoz egy-egy óriási ebédre/vacsorára (nevezzük nevén: zabálásra) és egyedül az tart vissza a totális bűntudattól, hogy a kalóriákon kívül jó sok kulturális tapasztalattal is gazdagabb lettem.
Előétel: Szíriai vacsora Mansouréknál
April nagymamája és nagynénje itt vendégeskedik nála már pár hete, és közös barátunk, Mansour (becsületes nevén Mohammed, természetesen) úgy döntött, összedob egy tipikus szír vacsorát, hogy alkalmuk legyen megismerni a híres arab vendéglátást.
Erről a vacsiról sajnos nincs fotóm - szó elfelejtettem fotózni. Megérkeztünk Mansour lakásába, ő és két testvére már ezerrel főztek. Az már persze nem ért meglepetésként, hogy a legendás arab vendéglátás egyáltalán nem legenda, de az újra és újra meg tud lepni, hogy vendégként micsoda kiszolgálásban van részed, még akkor is, hogyha a vendéglátó három, a húszas évei közepén járó fiatal srác. Szóval elkészült a kaja, mi oda sem szagolhattunk a konyhába segíteni, majd a srácok elkezdtek megteríteni: első lépésként kivitték az asztalokat a szobából... leterítettek egy nagy terítőt a padlóra, és arra pakolták a kajákat, mi pedig körbeültük- guggoltuk a terítőt és nekiálltunk. A szír meghitt családi és baráti étkezések ugyanis még mindig a padlón ülve és lehetőleg kézzel-lábbal történnek, még akkor is, hogyha történetesen Dubai egy modern lakóparkjának egy nappalijában ülsz.
A szír vendéglátásnak behódolni annyit jelent: feladni a tányérod feletti uralmat. A házigazdák egymás után prezentálják az ételeket, a tradicionális krémlevest, a különböző salátákat (fattoush, muttabel, tabbuleh - aki járt már nálam, ismeri ezeket), és az elképesztő mennyiségű grillezett halat. Mansour és testvérei, mint kiderült, rendszeresen járnak hajnalban a halpiacra, és maguk készítik elő a halakat a vacsorához, ahogy azt a szüleiktől tanulták. Mire kinyitom a számat, hogy köszönöm, elég, már túl késő: öklömnyi grillezett rákok repülnek át hozzám egy húszliteres vájlingból, egy fél fokhagymás hammourral egyetemben (az Öböl egyik kedvenc hala), előkerül a lazacos tál, rajta, nem viccelek, minumum 3-4 kiló grillezett lazac, stb stb stb. Mansour és a tesói szinte nem is esznek, folyamatosan figyelik a tányérjainkat és pakolják/dobálják rá az újabb és újabb adagokat, néha, ha úgy érzik, hogy túl lassan vagy keveset eszel, meg is tisztítják neked a rákot, halat, hogy gyorsabban tudd betermelni. Próbálom "védelmezni" a tányéromat, hogy ne adjanak már, de hát mégiscsak vendégségben vagy, beszélgetsz is közben... mire újra lenézel, valaki már ismét megtömte a tányérodat. És a "köszönöm, elég" teljesen hiányzik az arab szótárból. Végül valahogy csak eláll a kaja-folyam, és mindannyian totálisan kimerülve fetrengünk a padlón a terítő körül. Mansour elmondja, következő alkalommal bárányt fog grillezni; az is egy nagy kedvenc, fognak egy teljes fél bárányt, megsütik grillen, egyben ráhelyezik rizsre egy óriás-tálra, körbeülik és addig eszik, amíg van.
Vacsora után beszélgetünk. Már lassan fél tizenegy, holnap dolgozom, a város másik végén vagyok, de arra gondolok, még egy fél órát csak illik maradni - meg ilyen kaja után rögtön úgysem tudok aludni. 11 után jön a tea. Marokkói tea ( a vízbe eleve bele van főzve mentalevél - és utána ez szolgál a fekete tea alapjául, kis réz teakannában szervírozzák és magasról öntik kis csészékbe, hogy gyorsabban hűljön, ugyanis nagyon forró). Valamikor itt veszítem el az idő fonalát, mindenki kellemesen ellazul, teázgatunk, beszélgetünk, hirtelen valahogy nagyon messzinek tűnik a holnapi munka, megáll az idő.
12 környékén kiderül, még a desszert is hátravan. Megint terülj-terülj asztalkám, persze többféle süti, cheese cake és tradicionálisabb libanoni és szír sütik (köztük öcsém kedvence, a sült sajtos süti). Ismét tányér-védelmezés és unszolás.
1 körül felkelek, hogy igazán sajnálom, de most már tényleg mennem kell, mire mindenki teljesen ledöbben: már most menned kell? Hova? De hát még kávét sem ittunk...
Főétel: Ebéd a magasban
April nagyija és Pat hihetetlenül cuki, észak-karolinai (azaz 100% dél-USA-beli) hölgyek, akik ez az útjuk előtt még Washingtonban sem jártak, nemhogy a világ másik végén. Mindenki figyelmeztette őket otthon, nehogy eljöjjenek ide a Közel-Keletre, még April kedvéért sem, nehogy felrobbantsák őket..de eljöttek, azonnal összebarátkoztak April minden ismerősével, egy hónap alatt körbejárták Dubai-t, Abu Dhabit, Mussandamot és a sivatagot, alkalmuk volt 21 nemzet és 3 nagy vallás követőivel találkozniuk - és eszméletlenül jól reagáltak arra, ahogy hirtelen megnőtt a világuk. És persze imádtuk őket: a tipikus amerikai rácsodálkozások, a klasszikus déli akcentus, az állandó csacsogás mind-mind hiányozni fognak mindannyiunknak, miután a jövő héten hazautaznak.
Hogy megünnepeljék az ittlétüket és kifejezzék a hálájukat mindenkinek, akit itt megismertek, a két nagyi összedobott egy tipikus déli ebédet a múlt héten. Ha jól emlékszem, negyven főre főztek... szerintem kb. harmincan voltunk is, de így is mindenki egy héten keresztül ette a maradékokat, hiszem amolyan Hálaadásnapi vacsora-szerűen lettek a mennyiségek megsaccolva.
A két nagyi konkrétan két napot a konyhában töltött, hogy összedobja az ebédet. Kis kihívást jelentett, hogy kihagyjanak minden sertést és alkoholt a receptekből, lévén muszlimok is voltak a meghívottak között, de végül minden meglett. Az ételek felére nem emlékszem, jegyzetelnem kellett volna, de mindenesetre tényleg más a déli (és nem cajun - mint New Orleans-ban) ízvilág.
Az ebéd elején, ahogy nagyiéknál illik (illetve a Souther Baptist-eknél, ahogy a nagyi magyarázta), körbeálltunk, mindannyian megfogtuk egymás kezét és a nagyik áldást mondtak, megköszönték az élményeket és a barátságokat... alig tudtak beszélni, úgy sírtak a meghatottságtól, nagyon cukik voltak. Aztán prezentálták az ételeket és az italokat ( a kedvencem a "down in the south, we call this ice tea" - "you know Pat, we call it ice tea in Hungary, too, in fact I think that's what's it's called everywhere..."), és aztán mindenki degeszre ette magát a büféasztalnál.
Készül a chickin'n'dumplings:
Büféasztal a 47. emeleten (következő héten aztán itt nézték Tiger Woods-ot köpni, a ház alatt van a golfpálya):
Nagy az éhség:
April meglepte Tysont tortával, a szülinapja előtt 3 nappal:
April és a hurrikán a teraszon:
April és Akram:
Desszert: indiai gasztro-túra
Egyik barátom, Huzefa és testvére Fatima, kitalálták hogy összedobnak egy indiai ebédet, hogy a ételeken keresztül végigvezessenek minket Indián. Az indiai kaja-élményekről írtam már régebben így ezt rövidre fogom, mindenesetre a "guest is god" indiai alapigazság ismét érvényesült és nagyon jó élmény volt ez az ebéd is.
Kezdek egyébként rádöbbenni, hogy hiába minden indiai kaja csípős (na jó: csak majdnem mind), minden másképp csípős és kezdek most már tényleg ráérezni az indiai konyha ízére.
Ízelítő a menüsorból:
Bhal Puri (Bombay-ből származik, egész india imádja, rágcsa)
Bundi Raita (Rajasthan, joghurt kicsi golyócskákkal...) és a "kukorica csókja" (csípős pépes kukorica, Indore)
Fatima süti a Lacha Paratha-t, azaz dobálja:
Dhal (eredete ismeretlen, egész India imádja, lencse)
Dum Alu (krumplis curry, Kasmírból)
Intenzíven étkeznek a vendégek...
Kulfi (mogul-eredetű fagyi. @ Melinda: kiderült,a rózsavíz és a tészta nem is kötelező elem. És egész finom volt, bár a sáfrány továbbra sem a kedvencem desszertben. Egy kulfit főzni kb. 4 óra folyamatos kevergetés...)
Fatima bemutatja nekünk, az ő közösségükben milyen a hagyományos női viselet:
A vacsora után elmentünk shisházni és táncolni egyet a Barastiba, a szokásos homokban-táncolós bárba...nem hiába, ennyi kaját le is kell dolgozni.
Ez a Barast Bar maga...
Ez pedig a kilátás a Pálmára...
