Tranzit - ország

Emlékszem, pár héttel azután, hogy nekivágtam a dubai-i életnek, akartam írni egy Tranzit-ország című bejegyzést. Arról szólt volna, hogy milyen érdekes, itt mindenki úgy kezdi a bemutatkozást, hogy "where are you from", majd azzal folytatja, hogy "how long are you planning to stay?". Hiszen itt mindenki csak korlátozott időre jön, senki sem tervezi itt leélni az életét - ugyanakkor mindannyian ki akarjuk élvezni a napsütést, a tengert, a bulikat, a jó fizetést stb. rövidebb-hosszabb ideig, mielőtt továbbállnánk (más kérdés, hogy vannak, akik két évre jönnek aztán tíz évekre maradnak, mint például egy csomó angol). És emlékszem, a bejegyzés arról is szólt volna, hogy emiatt mindenki csak felszínes, átmeneti kapcsolatokra és barátságokra vágyik, hisz ma jó együtt bulizni, de holnap már ki tudja, hol leszünk.

Akkor végül elmaradt ez a cikk, most viszont újra elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy milyen furcsa dolog egy tranzit-országban élni, egy olyan csomóponton, ahol ezer helyről származó ember ezer személyes útja egy pillanatra keresztezi egymást, majd újra eltűnik ezer irányba. Ugyanakkor átértékeltem magamban a barátságok felszínességével kapcsolatos véleményemet, hisz az elmúlt időkben nagyon jó barátaim lettek, amiből arra következtetek, a barátság nem idő függvénye.

Tizedik hónapja vagyok itt, ami szerintem egyáltalán nem hosszú idő, és mégis mostanában több barátomnak is búcsút kell mondanom, mert véget ért a dubai-i kalandjuk. Rita, a cuki libanoni art director kolléganőm hazaköltözik Beirutba, Muru szövegíró és helyettes kreatív igazgatónk a gyermekeit Indiában szeretné felnevelni és így visszaköltözik Bangalore-ba, Carlos, a mexikói haverom befejezte itteni projektjét és visszahívta a dallasi irodája, egy magyar ismerősömet leépítették és így kétséges, talál-e gyorsan melót, tud-e maradni, stb. Sokféle történet, de valahogy mindenki egyszer a dubai-i fejezete végére ér. És ez érdekes, mert Budapesten kapcsolódik egyfajta (akár valóságos, akár csak látszólagos) "stabilitás-érzet" a kapcsolatokhoz, ami itt hiányzik.

Azt nem mondanám, hogy szomorkodom, inkább furcsa érzés. Olyan, mint amikor osztálykiránduláson vagy cserediák-programon megismerkedsz emberekkel és a két hét után elbúcsúzol - persze, "majd tartjuk a kapcsolatot", de ha igazán őszinte akarsz lenni magadhoz, akkor elismered, hogy ennyi volt. De azt gondolom, kár szomorkodni azon, ami elmúlik, inkább örülni kell annak, ami van, és hálás vagyok minden barátságért, amihez szerencsém volt/van itt Dubai-ban. És tudom, hogy a dubai-i élet mindenekfelett arra tanít meg, hogyan tudom a mát kiélvezni és nem aggódni a holnapon és az elmúláson- és erre a leckére mindig is szükségem volt.