Ez a Ramadan is elmúlt...

Hihetetlen, hogy már majdnem elmúlt a Ramadan (ahogy öcsém mondaná, "EZ IS ELMÚLT..."), jövő héten lesz a szent hónapot lezáró-ünneplő Eid as Fitr és azzal együtt hosszú hétvége. 

Tök sokat olvastam a Ramadannal kapcsolatban idén is (már amennyit tudtam a meló mellett, idén konkrétan este 7-ig tartott az átlagos Ramadan-munkanapom...), ez talán az egyik legkeményebb cikk... kint dolgozni az építkezésen a 45 fokban és böjtölni... nem semmi:

Gulf News cikk - katt ide

Idén sem sikerült egy egész napot böjtölnöm... bár kétszer fél nap megvolt. Egyik reggel Abu Dhabiba kellett mennem a magyar nagykövetsggre, ekkor kb. 5 órát voltam étlen-szomjan, meg is fájdult a fejem. Tegnap pedig mindenfelé mászkáltam, amikor délután rájöttem, hogy reggel óta nem ettem és már órák óta nem ittam, így úgy döntöttem, akkor már kibírom az imáig. 

(két barátom két lakás közötti költözés miatt most nálam lakik pár napot, ők böjtölnek és így én is próbálok nem túl feltűnően enni- inni, nem mintha zavarná őket de mégis, nem akarom még nehezebbé tenni a dolgukat). Az éhség egy dolog, de a szomjúság ebben a melegben nagyon durva... estére már hihetetlen idegesítő lett, így én is könnyen irritálható lettem :) - le a kalappal azok előtt, akik végig böjtölik a napot és mégis tök nyugisak, nem véletlenül mondják, hogy a Ramadan türelemre tanít.

A böjtölésem és az itt lakó haverok tiszteletére ma "magyar iftar" lesz, konkrétan marhapöri (életem első marhapörije, nagyon izgatott vagyok - apu skype-on mindent elmagyarázott... csak nehogy elfelejtsem hogy nem szabad bele bort öntenem :) A desszert sajnos brownie lesz... mondjatok már olyan magyar desszertet, ami nagyon egyszerűen elkészíthető (tehát nem zserbó és társai).

*update* a marhapöri egész egyszerűen zseniális lett. Apja fia...

Bangladesi Iftar

A múlt szombatot, és ezáltal a hétvégét, bangladesi iftarral zártam. Nem tudom, miért nem bíztam előtte a bangladesi konyhában, így utólag picit szégyenlem is magam emiatt... teljesen rendben volt a kaja (és eléggé hasonló az indiaihoz, csak a fűszerezésben voltak kisebb különbségek). 

A bangladesi étterem, ahova naplementéig el kellett jutnunk, konkrétan Dubai végén található, az út másik oldalán már Sharjah emirátus található.

A hely így nézett ki.... a kis utca előtti pulton különféle samosa-szerű, olajban kisütött dolgokat kezdtek el árulni a maghrib (ima) után. 

Balra KK látható, a bangladesi haverunk aki a vacsorát szervezte, az ünnepi bangladesi viseletében:

Az étteremben már meg volt nekünk terítve... előételnek mi is kisütött mindeféléket ettünk (a rántott csípős padlizsántól kezdve a chilly-vel töltött főtt tojásig, mind olajban kisütve, a kaják jó része persze csípős). Bangladesben ezek mellé gyümölcsöket szoktak enni, ami nagyon tetszett.... a csípősek mellett megettem kb. két almát és két narancsot.

Ez itt középen sült csicseriborsó valami érdekes szószban:

A puffasztott rizst érdekes módon a sült csicseriborsóba kell keverni, és attól még finomabb (vagy laktatóbb, gondolom...)

A fő étel klasszikus indiai curry, illetve jó kis grillezett bárány volt. A desszert hihetetlenül édes és tömény, olajban kisütött, cukorszirupban és rózsavízben áztatott, különböző formákban megjelenő süti volt... (konkrétan emlékszem, hogy ezekre ránézve eszembe jutott, milyen jó lenne most csöröge fánkot enni...). 

Az étterem teljesen bezsongott, hogy ott vagyunk, általában bangladesiek étkeznek náluk és ritkán van egy 15 főből álló nemzetközi csapatuk... a végén még a főpincér beszédet is mondott és megköszönte, hogy jöttünk :)

A csapat:

A vacsora után muszáj volt egyet shisháznunk... kaja utáni szieszta:

KK:

Obay:

Közösségi étkezés kínai módra

Nagyon furcsa élményben volt részem két hete. Ismerősök vacsorát szerveztek egy autentikus kínai "hotpot" étteremben (azt sem tudom, magyarul hogy nevezzem) - bocs ha ez széleskörben ismert fogalom és túlmagyarázom, nekem új volt az egész. 

Az étterem Dubai egy kínaiak által lakott kerületében (igen, ilyen is van) található, itt egyébként egymás mellett vannak a különböző hotpot-éttermek, ez az étkezési forma abszolút alap Kínában, és így ebben a kerületben is. Megérkeztünk, a személyzet konkrétan egy szót nem értett angolul, hálistennek a csapatunkban volt egy kínai lány aki fordított, és elmagyarázta, hogy zajlik ez az egész. 

Ez az egész étkezési forma a közösségről szól… hasonlít a fondue-re vagy a raclette-re, de annál jóval kaotikusabb és fröcsögősebb… A csapat körbeül egy asztalt, amelynek közepén főzőlap található. 

Erre került egy edény, amely két részből áll: az egyik a csípős, a másik a normál oldal. Mindkettőbe rendszeres időközönként egy teáskannából utántöltenek folyadékot - ez elvileg előfőzött leves (nem nézett ki túl bizalomgerjesztően). 

És ezután beindul a móka… tálakon kihoznak vékonyra szeletelt nyers húsokat, zöldségeket, tofut, stb. - ezeket beledobod a közösbe,vársz egy-két percig, hogy felforrjon (az én gusztusomnak túl rövid idő, hogy őszinte legyek), majd elkezdesz halászgatni a levesben, majd amit találsz gyorsan meg is eszed.

A vacsora elején még egész gusztusosan nézett ki a levesünk, de a végére már elég durva volt… egymás melett fő a tofu, rák és bárány, mindenféle zöldség…. a lében megfőtt datolyának rák-íze lett, a nem-tudom-milyen-zöldség - bokortól zavaros lett a víz, útközben még egy zsebkendőt is sikerült beejtenünk- belefőznünk.

A bokor:

Persze mivel pálcikával eszel, egy idő után minden levesben tocsog. Az edényből dől a hús-szagú gőz, néha alig látsz el az asztal túloldaláig. Hopp, egy káposztalevél:

Miután kivetted a húst a levesből, utána belemártod a saját szószodba, és úgy eszed meg. Elég érdekesnek találtam, hogy miután maga a kaja a közös-fröcsögés-orgiában készült el, utána szigorúan a saját szószodba márthatod be, a szósz az magánügy. 

El kell mondanom, hogy kutya bajom nem lett tőle másnap, bár evés közben láttam rá esélyt (egyes ismerősök azért picit érzékenyebben reagáltak a dologra). A nagy közös edény a beledobott mindendélékkel nem a leggusztább látvány, és azt hiszem most egy ideig hagyom pihenni a dolgot, mielőtt a következőbe belevágok. Ugyanakkor, én régen nem röhögtem és éreztem magam ennyire felszabadultnak egy vacsorán. Egész egyszerűen az, ahogy ez a kaja elfogyasztásra kerül, szinte rákényszerít arra, hogy buliként fogd fel az egészet, hogy élvezd az asztaltársaságot és jót mulass - itt nincs helye "csöndben megeszem amit elém raktak" - nak. Sőt, nincs is saját kajád. Minden a közösséggé. És ennek a dinamikája határozottan tetszik.

A vacsora után - miközben vörösbab-pasztával töltött sütit rágcsáltam - a kínai csaj még kulturális előadást is tartott nekünk. A társaságból valakinek volt egy megyjegyzése a kommunizmusról, mire a kínai lány megsrtődött és teljes erőbedobással elkezdte magyarázni, hogy tulajdonképpen az élet Kínában mennyire csodálatos, és a párt mi mindent megtesz a nép érdekében és egyébként is. Picit agymosottnak tűnt a kislány, de mesélt érdekes dolgokat.

A kulináris kalandok folytatódnak: ma bangladesi iftárra megyek. Beszámolok majd, hogy az hogy alakult....

A szent hónap

Megérkezett a Ramadan. Minden évben eszembe jut, hogy még 3-4 évvel ezelőtt is azt gondoltam, a Ramadan az a fura hónap, amikor minden muszlim böjtöléssel kínozza magát. Szerencsés vagyok, hogy személyesen megtapasztalhattam, hogy mi is igazából a Ramadan (jelzem, teljesen ledöbbentett, amikor rájöttem, hogy ez a harmadik Ramadanom, amióta itt élek Dubai-ban, elég durva, nem?) és őszintén mondom, nagyon szeretem ezt a hónapot. 

Nyilván az én élményeim mások, mint azoké, akik böjtölnek - az ő számukra ez a legszentebb hónap, amikor újraértékeled a életed és a kapcsolatodat istennel, amikor rájössz, igazán mi mennyire fontos az életedben,amikor türelmet tanulsz és megtapasztalod, milyen az élete a kevésbé szerencséseknek, akik egész életükben "böjtölnek", stb. - de azért egy kicsi nekünk, nem-muzulmánoknak is jut a szent hónap hangulatából. Ilyenkor minden lassabb lesz, a mindennapi rohanás csökken (már akinek, nekem idén eddig elég sok minden volt), ösztönösen kevesebbet iszol (a lehetőség is kevesebb, nem lehet alkoholt venni még a hotelekben sem), sőt csomó magazinban cikkek jelentek meg, arra ösztönözve az expateket is, hogy próbálják ki méregtelenítés gyanánt a böjtöt, hisz ha jól csinálod, akkor nagyon jót tesz a testnek.

Aztán ott van a méregtelenítés totális ellentéte, az iftar. Ezek az óriási vacsorák, amelyekre az esti ima, a maghrib, azaz naplemente után kerül sor, elvileg nem kellene, hogy lakomák legyenek (nem is túl egészséges egész nap böjt után óriásit enni) de a dubai-i iftarok a társadalmi érintkezés bázisaivá válnak a Ramadan alatt - mindannyian a szállodák mellé települt óriás-sátrak meg a puccos éttermek svédasztalai mellé vonulunk és kipukkadásig eszünk. Én nagyon elhatároztam, hogy nem fogok meghízni Ramadan alatt, de nem megy: ha már egyszer befizeted a vacsora fix árát, mindent meg akarsz kóstolni ha mindenből csak egy falatot, de akkor is. És ilyen óriás-zaba hetente többször van (gyakorlatilag iftar-naptáram van, és vezetem, kivel szeretnék még hova menni… a jövő héten 5 estéből 3 már biztos, 1 még bizonytalan). Az első héten egyiptomi iftart szerveztem, tegnapelőtt marokkói iftart kóstoltam, ma este helyi (emirátusok-beli), majd a jövő héten török és libanoni lesz a menü, és még nagyon szeretnék egy iránit is (bár a perzsáknál nem pontosan ugyanolyan az iftarozás). Így gyakorlatilag végigkóstolom a Közel-Keletet, amit azért csöppet sem bánok… még ha utána egy pár kilót le is kell majd adni. 

A Ramadan igazi élménye, hogy közösségben kell ünnepelni. Barátaim mesélik, hogy otthon, Egyptomban ilyenkor az egész város ki van díszítve, és nem a város vezetősége miatt - minden lakóközösség kidíszíti a hozzá tartozó utcarészletet. Az emberek ilyenkor jobban oda is figyelnek egymásra, együtt ünnepelnek, haveroznak - nem tudom megszámolni, hány estét töltöttem eddig barátokkal teázva, vizipipát pöfékelve, egy témát órákon keresztül körbejárva. És aztán azon gondolkodva, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy mindezt barátokkal tudom együtt átélni.

Pár sötét fénykép az Almaz by Momo nevű marokkói étteremből...

Marokkói sütik...

 VP:

Obay, marokkói tea, kisujj:

Akram kaja előtt mindig boldogabb, mint kaja előtt...

A Mall of the Emirates Ramadan-installációja, tényleg nem semmi.

Irán gasztró

Az ugye megvan, hogy az irániak nem arabok? (Sőt. Nem igazán kedvelik az arabokat és viszont.) Az ókori perzsákról jó sokat tanultunk suliban, persze jó régen volt az már, de azért Dareiosz és Xerxész, Perszepolisz és Zoroaszter / Zarahusztra neve biztos még mindig mond valamit. Közel-keleti ország meg muzulmán is (bár a síta iszlám nagyon más, erről is írok majd külön), hajlamosak vagyunk ezeket összemosni de ez hiba volna: az irániak fársziul beszélnek, nem arabul és amikor a török és arab hódítások nyomán átvették az iszlám vallást, itt már régóta egy virágzó civilizáció volt, amelynek hagyatéka a mai napig érezhető. Röviden: Irán meglepően más, mint a környező országok, és az a gasztronómiájára is határozottan igaz. 

Az általam eddig tapasztalt ételek közül az iráni kaja áll legközelebb az étel alkímiához vagy akár varázslathoz ... és ezeréves gyökerei vannak. Az ősi perzsa ételfilozófia az ételeket "hideg" és "meleg" ételekre sorolta, amelyben a meleg ételek (állati zsírok, búza, cukor, bor, szárított gyümölcsök pl) besűtítik a vérünket, míg a hideg kaják (pl. hal, joghurt, görögdinnye, rizs) ritkítják a vért és lassítják az emésztést. Aztán ebből eredt az egész rendszer, amelyben a hideg és meleg ételeket egyensúlyban kell tartani, meleg napokon hideg kaját kell enni és hideg személyiségtípusoknak több meleg kaját kell enniük és fordítva, stb. stb. Bonyolult egy rendszer, de olyan gazdag de mégis könnyű, egyszerűnek tűnő de meglepő kaják származnak belőle, hogy nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy az egész nyaralást az étteremben töltsd - hisz ez önmagában is egy felfedezőkaland. A kedvenc példám a fesenjun, amelyben főtt csirkére egy barna szószt öntenek, amely patlizsán, mogyoró és gránátalma keveréke, de se patlizsán, se mogyoró, se gránátalma íze nincs: az alkotóelemek valami egész más ízt hoznak létre együtt. 

Az iráni kenyér isteni. Első nap besétálunk a pékhez, és megmutatják, hogy készül a (lapos, de az arab kenyérnél vastagabb) kenyér a kavicsos kemencében. A sütés után hagyományosan kiszedegetik a kenyérbe ragadt kavicsokat (amelyek persze tűzforróak), ezért minden pékség előtt áll egy drótbol készült kis állvány, hogy a műveletben segítsen.

Kebab, kebab és kebab. Minden nap legalább kétszer eszünk húst, de mindegyik kebab teljesen más, és isteni, a fűszerektől kezdve a tálaláson át (pl. gránátalmával és mentalevőllel) a hús alakjáig és halmazállapotáig - rájövünk, hogy a kebab egy igen tág kategória. Egyik este már besokallok (nem vagyok ám nagyon húsos egyéként, vöröshúst általában kb. hetente egyszer eszem) és egy vegetariánus pizzát kérek egy helyen. "Miiit?!!" (a döbbenet a vega- kérésnek szól, Irán egyébként imádja a gyorskaját is, és Közel-Kelet pizza központjának is hívják) "Egy pizzát kérek, hús nélkül... csak sajttal és zöldségekkel". A pizza, amelyet elém tesznek, persze tele van csirkével (a csirke itt az araboknál sem számít "húsnak", a kebab-shawarma boltban is megkérdezik,hogy "meat" vagy "chicken" shawarmát kérsz, így okosabb is lehettem volna). Így belenyugszom, hogy ez egy húsos hétvége lesz - hálistennek emellé isteni levesek (ash), saláták és joghurtok járnak.

Az étkezés itt egy fontos rituálé. Magasított pódiumon ülünk, de törökülésben, és a kaja velünk egy szinten van. Az ételek egy részét előttünk keverik őssze, az étkezések kötelező előétellel indulnak (pl. túró és mentalevél összekeverve), és teával végződnek - itt evés közben elfelejted, hogy van egy világ az éttermen kívül is, és akár órákat is eltöltesz egy-egy jobb helyen. Ez volt az egyik kedvenc helyünk Esfahanban:

Keverik a szószt...

A tea persze itt is teljes szenvedély, az emberek félóránként ledobnak egyet. A bazárban is minden sarkon meghívnak egy teára (általában engem, Fred annyira nem barátkozik a helyiekkel), itt veszem észre, hogy mivel a kis üveg-bögre forró, a csészealátétbe öntik a teát, és arról szürcsölik, vicces. A teába óriás cukor-kristályokat dobnak, amely megmártózik a teában, majd a szájukba kapják és azon keresztül szürcsöli át a teát. Más helyeken olvasztott-majd is lapocskákká gyúrt cukrot ropogtatnak. Szóval teából nincs hiány, és mivel visszautasítani nem fogom, hát a cukorbevitelem is drámai ezen a hétvégén.

Az ott egy cukor-szikla:

Tea és sütik:

Tea a bazárban:

Irán teázói egyébként legendásak, Esfahan hídfőinél különösen népszerű helyek álltak egykor de most ezek lassanként becsődölnek, mert a kormány igyekszik visszaszorítani a vizipipázást és anélkül a tea sem az igazi... Azért Esfahanban lecsekkoljuk az utolsó megmaradt hídfő-teázót (Si-o-Seh híd)

Nappal:

Éjjel:

Persze muszáj találnunk egy vizipipás helyet is... Rátalálunk egy ópiumbarlang- hangulatú VP-teázóra, amelynek tulajdonosa negyven éve gyűjt a bazárban mindenféle limlomokat. Az eredmény:

Végül az édességek. Minden iráni városnak van valami különlegessége (pl. Esfahan egy Gaz nevű nugátról híres), de ottlétünk alatt leginkább falude-t (rizslisztből és rózsavízből készült, sáfrányos fagyit) eszünk. Fura, de nem rossz. 

És megint teázunk: 

Isztambulban jártam

Aznap, amikor Viki hazautazott, én Isztambulba mentem öt napra. Teljesen last minute, kb. az utazás előtti napon leszervezett dolog volt: Törökország az én piacom így már régóta esedékes volt egy látogatás, ráadásul most indítunk be egy nagy projektet és az ahhoz kapcsolódó kutatás azon a héten zajlott. Aztán úgy döntöttem, ha már ott vagyok, keresek valami olcsó szállást és ott maradok hétvégére is.

Isztambulban először 2007-ben voltam, amikor Eszter egy konferenciája kapcsán én is kimentem, és együtt bejártuk a várost - nagyon kedves emlék, jó visszagondolni arra az egész útra. Emlékszem, akkor minden nagyon egzotikusnak és keletiesnek hatott (első muzulmán ország, amelyben jártam), most visszamenni kicsit olyan volt, mintha hazafelé úton lennék, hisz egyértelműen érezni a kultúrák és világok közötti keveredést ebben a városban. Nagyon jó érzés volt egyébként másodjára menni Isztambulba - hisz nem volt To Do lista, minden fontosabb és híresebb dolgot "kipipáltunk" az első úton, így most arra készültem, hogy jókat eszem, törökfürdőzök, kicsi eldugott kortárs művészeti galériákat fedezek fel és egész egyszerűen csak élvezem, hogy ennek a városnak az utcáit járhatom újra. Ja, magáról a munkahétről nem voltak nagy illúzióim, a mi irodánk az elmúlt időszakban meglehetősen fasírtban volt a török csapattal, és arra számítottam, most majd jól kihasználják az alkalmat, hogy nekem támadjanak és szétszedjenek. De úgy voltam vele, az is belefér, ha cserébe ott tölthetek pár napot Isztambulban. Aztán szerencsére az út csak pozitív meglepetéseket hozott, és zseniálisan sikerült - soha rosszabb üzleti utat.

Az alábbiakban aránylag kevesebb szöveg, viszont annál több kép következik - egész egyszerűen nem tudok többet kiszórni közülük. Néha nálam volt a nagy gép, néha csak a kis fényképező, néha meg a céges géppel fotóztam (amelyet elvileg a piaclátogatásra kellett volna használni) - ezért ennyiféle minőség. Igyekszem nem elszúrni, melyik kép melyik mecsetről készült, de azért már egy kicsit összefolynak az emlékek.

Kedd este érkeztem Isztambulba - óriás lelkesedéssel és egy tavaszi kabátban. 10 fok volt és zuhogott az eső. Az utazásról annyit, hogy végre egyszer az életben nem voltam pancser és ragaszkodtam az egyébként jogosan járó business class-hoz... így megtapasztalhattam az Emirates business class élményt, amely elég durva élmény. Lecuccoltam a szállodában és 10 perccel később már a Sultanahmet felé villamosoztam - első este a régi városban való mászkálás volt a cél.

Ez a szállodám melletti mecset (talán Laleli Cami volt a neve?) - mivel a max. 20 éves mecsetek városában élek, minden mecsettől el voltam természetesen ájulva.

Lent az Aranyszarv-öbölnél, rálátás a Galata hídra:

Bácsi cukros bizbaszt árul késő este:

A fűszerbazár eleje - háttérben a Yeni Cami (Új Mecset - 400 éves)

Yeni Cami:

Innen aztán megtaláltam az aznap estére kinézett éttermet, a Hamda et Lokantasi-t, amelynek a fedett tetőteraszán életem legjobb kebabját és baklaváját sikerült megtapasztalnom, ebben a sorrendben.

Kilátás az étteremből az öbölre, a Galata hídra és Galata toronyra:

Szerdán aztán beindult a biznisz, amely egyáltalán nem volt olyan megterhelő, mint amire számítottam...délelőtt körbejártuk a Kentes boltokat, én kérdezgettem, fotóztam, jót beszélgettünk a török kollégákkal. Délután találkoztam a helyi ügynökségi csapatból két cuki csajjal, akik azt javasolták, a kutatás előtt üljünk le egy parkba, és közben leprezentálják nekem a legújabb adatokat a török piacról... ebből aztán az lett, hogy elvittek ebédelni, majd elvittek egy egyórás hajókázásra a Boszporuszon, majd elvittek a helyi Váci utcába (Istiklal Caddesi), mindezt meló címen... közben ezerszer megkérdeztek, jól érzem magam, csináljunk valami mást, mihez lenne kedvem? ... nem volt egy rossz délután. 

Lusta délután az Ortaköy parkban - hátul a hírös Boszporusz híd:

 Szerelmi hármas - cica, kutya és a madarak - Ortaköyben:

Az ügynökségi partnereink:

Hajókázunk:

Market Visit:

Hajókázás után nassoltunk egyet a híd alatt található kaja-soron:




Burek!
 (alias zsíros-túrós, akinek ez mond valamit...)

Gofri - alapanyagok:

Tradicionális fagyi a Taksim térhez közel:

Csütörtökön elég zsúfolt nap volt, sok megbeszélés és egész délután a kutatáson ültünk. Este viszont Mila és Nihan (az ügynökségi csajok) elvittek a Tophane negyedbe, amely a legjobb hely vízipipázni - ezt itt nem shishának, hanem nargileh-nek hívják. Pár évvel ezelőtt Törökországban bevezették a beltéren való dohányzás tilalmát, így vízipipázni is elvileg csak kültéren lehet. Így Tophane-ban egymás mellett sorakoznak a "nyitott teraszok", amelyeket befedtek, sátorszerű struktúrával körbevettek és belül fűtenek, amikor hideg van. Ide járnak a helyiek teázni, nargileh-zni és backgammont játszani. Zseniális. 

Foci megy az összes helyen...

Pénteken már nekem elvileg hétvége, de még be kellett mennem egy meetingre a helyi ügyfelekkel. Amint ez véget ért, elindultam a tervezett galéria-túrára, hirtelen beindult a hétvége! Pár kép az aznapi mászkálásból:

Épp tulipán-virágzási szezon volt az egész városban. Fantasztikus.

Az Istanbul Modern múzeum kertjében - sokat hallottam már erről a múzeumról és most végre megnézhettem.

Tophane negyedben található a Bogazkesen Caddesi, egy zegzugos utcácska, eredetileg tradicionálisabb/konzervatívabb lakókkal. Itt bújik meg kb. 10-15 kis kortárs galériácska (a BrownBook magazinból hallottam róla, amelyet már emlegettem régebben). Ha nem lettek volna meg a címek, nem is tudom, hogy találtam volna meg egyiket-másikat. Volt, hogy egy rendes lakóház harmadik emeletére kellett lifttel felmenni, és ott egy lakásban megnézni a fotókiállítást. Nagyon cuki egy negyed.

Rögtönzött régiségvásár.

Régi és új:

Éttermek, egymás hegyén-hátán, a szűk sikátorokban:

Rátaláltam az régiség-negyedre is...

Ez itt már Karaköy, a Galata híd lábánál egy kis halpiacba botlottam:

Aranyszarv öböl:

Horgászok a Galata-hídon:

Naplemente - ez itt már a hétvégi szállodámhoz közel, a Sultanahmetnél:

Haghia Sophia:

Ezt Eszternek fotóztam, ez volt a szállásunk négy éve...innen egy saroknyira találtam a hétvégére olcsó szállást.

Még egy buli előtti utolsó fénykép a Haghia Sophiáról:

Este az ügynökségi csapat bulizni ment, és - már szigorúan nem hivatalos minőségben - engem is meghívtak.

Cserébe én jól betquiláztattam az egész csapatot.

Nagyon jó kis este volt, ráadásul ekkor döbbentem rá, hogy a város központja (Taksim tér és Istiklal Caddesi környéke) este kb. fesztivállá változik - minden szórakozóhely kinyit, minden kis utcácskában sörpadok sorakoznak, óriási tömeg és az egész olyan, mintha egy óriási buliban mászkálnál, színpadról színpadra. Hiába, tudnak ezek a törökök élni.

Szombaton este indult a repülőm haza, így aznap még volt időm mászkálni és nézelődni. Reggel törökfürdőben indultam (Cagaloglu Hamam, amely, szégyellem bevallani, a celeb/turista hamam, többek között minden törökfürdős filmet - Indiana Jones-tól Özpetekig itt forgattak) - és ez alkalommal teljes terápiára befizettem magam, a masszázstól a súrolásig - fájdalmas egy élmény. Majd mecsetekben jártam és bazároztam, kebaboztam és baklaváztam... kiélveztem minden pillanatot.

 Még előző este: naplemente és Kék Mecset a szállodából:

A szálloda tetőteraszáról a Márvány tengerre látni:

Mobil piac:

Mobil cipő-tisztítás:

Kék Mecset (Sultanahmet):

A törökfürdőben (Cagaloglu Hamam)

Fagyis bácsi:

 Séta a bazár negyedben:

Süleymaniye mecset:

(jelzem: az isztambuli mecsetekben továbbra is fájdalmas lábszag van. Az itteniekben miért nincs? Szerintem azért, mert Isztambulban több turistát engednek be, mint itt...elvégre a hívők úgyis lábat mosnak, nem?)

 Imára készülők:

Madáretető bácsi:

A Nagy Bazár:

Készül az Iskender kebabom:

Tulipánok:

Még egy utolsó sütizés egy kávézóban (Isztambul óta fogyókúrázom):

Nénik kenyeret sütnek a kirakatban:

Még egy utolsó kép a Haghia Sophiáról:

Kék Mecset (Sultanahmet):

A szállodában a recepciós fotózta, ahogy a tervezett reptérre indulás után fél órával pánikszerűen pakolom át a bőröndöt...

Rájöttem: imádom ezt a várost. Az ételeket, a színeket, a gyönyörű embereket, a történelmet és azt a hihetetlen élet-igenlést, amelyet minden ott töltött pillanatban tapasztalsz. Az isztambuliak szeretnek élni, és minden egyes pillanatból megpróbálják kihozni a lehető legtöbbet. De sokat tanulhatunk tőlük!