Itt járt Viki

Április elején meglátogatott Viki. Már előtte teljesen be voltam zsongva, nem mindennap látogatják meg az ember ősrégi barátai (April és Akram már kívülről tudták, hogy "igen, igen, Vikivel kezdtetek minden napot egy cigivel a fiú wc-ben a gimi alatt") és persze nagyon élveztem az egész látogatást. Körbejártuk a  "kötelező látnivalókat" - azt hiszem Vikinek a Creek és azon belül a Hindi Lane - hindu és szikh szentély volt az egyik csúcspont - de ezeken kívül persze bőven jutott idő jó kis vacsorákra és iszogatásokra (természetesen boldogan állítottam össze egy kis válogatást a kedvenc helyeimből... most összeszámoltam, becslésem szerint a 10 nap alatt 9 helyre ültünk be, és ebben nincsenek benne a "gyorsan együnk valamit" helyek). Shoppingoltunk is - ide köthető a kalap-mániám kezdete. Rengeteget beszélgettünk - jó volt tisztességesen kibeszélni magunkat és hallani mindenkiről, hogy s mint van. Jártunk a sivatagban is, ahol kb. 30 emberrel kempingeztünk együüt és April, Akram és Viki valami nagyon mély filozófiai témában merültek el, amelyből egy szóra sem emlékszem... ellenben másnap Viki tapasztalta meg "a sivatagi másnaposságot", ezzel is bizonyítva, hogy az élet nem mindig fair.

Nagyon jól éreztem magam - gyere máskor is, Viki!

Krikett

Indiában a krikett olyan, mint (gondolom) Dél-Amerikában a foci: a játék iránti rajongás már szinte betegség, a krikett sztárokat istenként kezelik, és minden parkban, udvaron és nyugisabb utcában krikettező fiatalokat és időseket látni - ez mind Bur Dubaira, mind Bombay-re igaz. Indiai kollégáim révén szépen lassan kezdem megérteni a játékot (na, még a folyamat elején vagyok azért), emlékszem még 2009-ben volt valami nagy bajnokság, amelyet a kollégáim a konferenciaszobában néztek, én pedig rácsodálkoztam, hogy "jéé, hova ütik azt a labdát azzal a deszkával?" (és ezután két napig úgy kezeltek, mintha UFO lennék.). Szóval most már azért az alapok megvannak, bár ezt az óriási izgalmat továbbra sem értem (hogy lehet egy 7-8 órás játékot görcsben végigizgulni? - ráadásul ez most az új szabályok miatti lerövidített változat, régen napokon át tartott egy játék).


Pár héttel ezelőtt ért véget a 2011-es Krikett Világbajnokság, amelyet India, Sri Lanka és Bangladesh közösen szerveztek. Indiai kollégáim már hetekkel ezelőtt izgultak és beszéltek róla - nem is csak a VB ténye meg a saját szervezés miatt, hanem mert ez a VB volt Sachin Tendulkar, az indiai krikett megasztár utolsó idénye. Sachin természetesen milliomos Indiában, és tényleg nem túlzás azt mondani, hogy istenként kezelik. De komolyan.

Szóval játékról játékra lehetett izgulni a Vb-n...a krikett mérkőzéseket általában mi időnk szerint 1 körül kezdték, úgyhogy ebédidőben azt lehetett nézni (innen származik az összes krikett-tudásom, ami nem sok, talán inkább azokat a dolgokat jegyeztem meg, amelyekben a baseballra hasonlít). Aztán délután rendszeresen idegrohamot kaptam, hogy a konferenciaszobában kellett üldöznöm a dtp operátorokat, hogy két ütés közben azért adjuk már le a kampányt. És aztán este 8-9 felé, amikor véget ért a játék, valaki megírta SMS-ben, hogy mi lett a vége (vagy a házamban a recepciósok újságolták).

Így jutottunk el negyeddöntőkig, ahol sor került az idény legnagyobb összecsapására: India - Pakisztán (jelzi, hogy milyen fontos játék a régióban, hogy a négy döntős India, Pakisztán, Sri Lanka és Új-Zéland volt). Az egyébként sem konfliktusmentes szomszédi viszonynak ez elég kemény próbatétel volt, és azon kívül, hogy már előtte napokon keresztül csak az esélylatolgatás ment mindenhol, olyan híreket is lehetett hallani, hogy mindkét országban munkaszüneti napnak nyilvánították a meccs napját, hogy hogyan készül a rendőrség és a hadsereg, hogy kordában tartsa a potenciális konfliktusokat, hogy a pakisztáni elnök az indiai miniszterelnökkel egy páholyban nézi a meccset, szimbolizálva a két ország közti barátságot, stb.(egyébként a meccs után be is indult a teljesen felesleges sárdobálás és nyilvános vitázás, India vs. Pakisztán, muzulmán vs. hindu témában... hál'istennek egy idő után elhalt).

Nem tudom, hogy milyen volt a meccs hangulata Indiában, de Dubai-ban is mindenképpen éreztük, hogy ez a nap más, mint a többi.... lévén Dubai lakosságának 60%-a indiai + pakisztáni, gyakorlatilag kihaltak az utcák, a közlekedés olyan volt, mint péntek délelőtt, taxit lehetetlen volt találni (hisz szinte az összes taxis a két ország valamelyikéből származik)... és a feszültség szinte tapintható volt.

India nyert, és a város főleg indiaiak lakta részeiben egész éjszaka tomboltak az emberek. A kollégám továbbított pár képet és egy videót - tehát nem sajátok - ez azért szemlélteti, hogy intenzívebb volt a buli, mint szilveszterkor. (állítólag a dubai-i rendőrség teljesen jófej és megértő volt).

A VB döntő körül is nagy volt az izgalom, de már nem ugyanaz. India nyert Sri Lanka ellen és világbajnok lett, és még legalább egy hétig ezt hallgattam minden kollégámtól és egyéb indiai ismerősömtől. Bevallom, néha már túl sok volt ez az egész, de azért nagyon érdekes volt megtapasztalni, és akaratlanul is rám ragadt egy kicsi a kollégáim izgalmából, jó volt velük együtt örülni a sikernek.



Végezetül álljon itt egyik Apeksha ezer facebook-os status update-je közül:

Team Blue, You've Done Us Proud, Provided Us With Entertaining, Nail Biting, Adrenaline Thumping Cricket! Patriotism Has Been Seen At Its All Time High- Because Cricket Is Not Simply A Sport For Us! You Deserved This Brilliant Victory! India World Champions 2011- Bleeding Blue!! And Not To Forget The Cup Is Also Dedicated To 22yrs Of Brilliant Cricket By The God Of Cricket Himself, Sachin Tendulkar!

Ceylon 6: April képei és videói

Újra Sri Lanka, még egy utolsó bejegyzés erejéig... először is: sikerült végre letöltenünk April videót is, az egyik kollégám pedig összeszerkesztette az összetartozó filmecskéket, szerintem jópofák lettek és érdemes őket megnézni...

Ez az első Kandy-ben készült, a botanikus kertben. A rét egyik oldalán egy óriási, szerteágazó fügefa állt, a túloldalon ferde fasor - az egésznek olyan hangulata volt, mint egy fura hallucinációnak. Hát ezzel kezdtünk el szórakozni. (A rózsaszín száris kislány a legdurvább akkor is.)





Az elefánt szafari. Ezt szerintem nem kell kommentálnom.... talán annyi, hogy April pont akkor felejtette el, hogy még vesz a kamera, amikor beakadtunk, így az is dokumentálva lett...





Harmadik nap, a Hill Country-ban elkapott minket egy óriási vihar, bemenekültünk egy kocsmába. Ez a "maláriás" napom, nem is festek túl jól...




A mászásunk az Adam's Peak-re, egyértelműen ez a kedvencem (és nem csak a "made it to the to-o-op musical betét miatt, amelyet a csúcson rögtönzök, és amelyről a videó a címét kapta...). A film 10 perces... le a kalappal ha végignézed, én mindenesetre nem tudom megunni. A végén úgy megyek le a hegyről, mint egy öregasszony, hál'istennek ez is dokumentálva lett.





Végül: utolsó nap, tengerpart, bulizunk a szállodában (személyzet és vendégek). Tyson a kókusz arrack-ot (pálinkát) szemléli, én valamit nagyon viccesnek tartok, Aprilt felkéri az egyik portás táncolni... és előadja a "kobrát". Vicces egy este.





A videókon kívül, gondoltam feltöltök még pár képet... April ideadta a fényképeket, amelyek rólam készültek, és mivel magamról szinte alig készítek fotókat általában, gondoltam párat felteszek...



Reptéren már várt minket a kisbuszunk...


A fotós reggelije :)



Na ez tipikus:


Ez is:


Toljuk az autót, elefántok legelnek:

Kisbuszban:



Halmozom az élvezeteket (teakóstolás a Hill Country-ban):


A csúcson:


Jajj de fájt a térdem:


"making of" naplemente fotók:

Húsvét

Boldog Húsvétot!!




Ismét elmaradtam a bejegyzésekkel, jövő hétvégén írok majd Viki látogatásáról, a krikett világbajnokságról és a múlt heti isztambuli utamról is... de ezen a hétvégén úgy döntöttem, csak a húsvétra koncentrálok.

Tavaly húsvétkor - miután előtte két héttel anyuval megünnepeltük, biztos emlékeztek arra a bejegyzésre, amelyet sok mindenki emleget - a konkrét ünnepen, illetve pontosabban Nagypénteken, elmentem Christiánnal és haverjaival egy brunch-ra, és jól benyomtunk. Valahogy idén is úgy indult a dolog, hogy nem tartok húsvétot (ez azt hiszem tipikus expat-gondolkodás, ha már úgysem lehet olyan, mint otthon, akkor egyáltalán minek - lásd csomó ismerős aki nem tartott tavaly karácsonyt sem "mert 20 fokban és napsütésben nincs meg a hangulata"). Aztán beszélgettem anyuékkal, akik mondogatták, hogy na miért nem főzök egy kis sonkát, hát tök egyszerű... végül úgy döntöttem: megadom a módját és megtisztelem a családi hagyományaimat - elvégre hogyan tisztelhetem a különböző kultúrákat ha a sajátomat nem - és rendes húsvétot tartok.

Nagypénteken bevásároltam. Vettem sonkát és tojást, sőt, a megszerezhetetlennek hitt tormakrém is meglett!




Egy kis málőr azért történt... ez nem úgy néz ki, mint az újhagyma? ...


Most ki kell találnom, mit kezdek két csomag citromfűvel.

Pénteken böjtöltem, héjában sült krumpli és hal volt a menü, éppúgy mint otthon. Este Aprilék bulizni mentek, csatlakoztam de nem ittam -és így is nagyon jól elvoltam (a Ramadan alatt már megtanultam, lehet józanul is tök jót bulizni).

Szombaton kitakarítottam, lakást díszítettem...


... és persze sonkát főztem. Hát ez lett a végeredmény:



Gondolom senkit sem lep meg, hogy úgy döntöttem, ha húsvétozok, akkor már teljesen húsvétozok: ma, Húsvét vasárnap, elmentem szentmisére. Egyébként is terveztem már, hogy megnézem magamnak, hogy néznek ki itt a katolikus templomok, hát most jó alkalmam volt rá.

Amennyire sikerült kinyomoznom, két katolikus templom található Dubai-ban, az egyik Karamában (indiai + részben filippínó negyed), a másik pedig nem messze tőlem. Interneten végignéztem mindkettő miserendjét, és a közelebbi mellett döntöttem. Érdekes egyébként megnézni ezt a miserendet is... nyilván multikulti város meg minden, de azért ledöbbentett ez a menetrend. Szerintem az etyeki plébános egy hétig sem bírna ezt a munkamennyiséget (mint utólag kiderült, 3 pap dolgozik itt, de még úgy is). A Húsvét hétvége programja:


(a tagalog a filippinó nyelv, a szinháli Sri Lanka egyik nyelve, a többiek szinte mind különféle indiai nyelvek, az arab misék persze főleg a libanoni katolikusoknak szólnak, bár a régióban mindenfelé megtalálhatók katolikus közösségek).

Szóval elindultam ma reggel templomba... vicces egy érzés volt. Dubai-hoz abszolút méltó módon a templom a Dubai Media City, Dubai Internet City, Healthcare City stb.-hoz hasonlóan a "Dubai Church Complex-ben" található - mise után körbesétáltam és a katolikus templomon kívül találtam ott evangélikus, anglikán és szír ortodox templomot, valamint még két másikat amelyre kívülről nem volt kiírva, milyen felekezet.

A templom sokkal nagyobb volt, mint amire számítottam, és tömve volt emberekkel, főleg indiaiakkal, nyugati expatekkel, filippínókkal és afrikaiakkal - azt hiszem, ez volt eddigi legmultikultibb mise-élményem és tényleg hihetetlen volt, hogy egy vallás gyakorlatilag hogy át tudja fogni a világot (na jó, nem térek megint rá a "vallás mint globális márka" fejtegetésre). A mise maga 100% ugyanolyan van, mint otthon, főleg a liturgikus részek, egy-két érdekes kivételtől eltekintve (itt a "kérünk téged hallgass meg minket" résznél nem csak a szentekért imádkozunk, hanem emellett Sejk Khalifáért, az UAE elnőkéért és Sejk M. - ért, Dubai sejkjéért is...). A mise után még egy ideig maradtam, nézegettem az embereket (ráadásul mise után kinyit egy büfé a templom előtt, ott csacsognak az indiai nénik ugyanúgy, mint Mariska néniék az etyeki templom előtt.) Egy fontos konklúziója volt a napnak, hogy az indiaiak kényszeresen végigtapogatnak minden szentképet- a hindu templomban sokszor elnézegettem, ahogy szisztematikusan körbejárnak és minden képet megérintenek, azt hittem, ez a hinduizmushoz kötődik - hát nem, Szent Antalt és Máriát is ugyanúgy végig tapogatják, különös egy szokás.

Ma itthon vagyok - furcsamód, muszlim ország ide vagy oda, húsvét vasárnapra szabadnapot kaptunk, ami kellemesen meglepett. Sonkáztam és punnyadoztam. Hát, így telt a húsvét és örülök hogy így telt. Örülök, hogy rájöttem: ha a család nélkül is vagyok jó messze Etyektől, a húsvét akkor is húsvét, és úgy is bennem van, és a minimum amit tehetek magamért, hogy tisztességesen megünneplem úgy, ahogy otthon megünnepeltük volna.

(A locsolás már picit neccesebb... hogy magyarázom ezt el a kolléganőknek holnap? :)

Ceylon 5: 24 óra a Paradicsomban

A hegymászás után kocsiba ülünk és elindulunk Sri Lanka nyugati partja felé, utazásunk utolsó szakasza a Colombo-tól 20 km-re délre található tengerpart. Sri Lanka legszebb partjai egyébként egészen északon és délen találhatók, de az egyik veszélyes, a másik meg messze van (de a következő utazás során tuti hogy megnézem a déli partot, itt bálna-néző hajókázásokat is szerveznek). Hát itt zajlik le a vakációnk utolsó napja, amelyre csak úgy tudok visszagondolni, mint egy nap a paradicsomban:


Naplementére érünk Bentotába és elképedünk a látványtól, amely fogad bennünket. Tökéletes naplemente az Indiai óceán felett, a klasszikus giccses pálmafás part - az egész olyan, mint a power point slideshow-k, amelyeket e-maileken szoktak küldözgetni, szinte várom, hogy mikor csendül fel egy Celine Dion nóta.




Keresünk egy partmenti szállodát, megérzésre kiválasztunk egy középáras, nagyon szimpatikus helyet. Borozunk egyet a parton.


Koktélok és vacsora az óceánra néző verandán. Kiderül, hogy ez Bentota leghíresebb tengeri halas étterme, így én is lemondok a vega kajáról és bekapok egy homárt (amely persze baromi olcsó).


Vacsora után áthívnak minket a másik asztalhoz, kiderül, hogy a szálloda egyik pincére ma ünnepli a szülinapját, együtt ünnepel a 25 fős személyzet és a vendégek. Szürreális. (pláne amikor a szakáccsal koccintok és csacsogok a homárról.) Dobolás, iszogatás és tánc a teraszon.


Kókusz pálinka:


Aki a szobámat mutatta meg és aki a vacsorámat készítette el:


Reggel felébredek, lemegyek úszni egyet. A hullámok nagyok, de nem félelmetesek. Reggeli tornának megteszi.


Reggeli a verandán. Addigra már megszoktam, hogy Sri Lankán minden reggeli friss ananásszal, banánnal, mangóval és papajával indul, valamint frissen facsart papajelével, így már meg sem lepődök. Óriásit eszünk, közben a szálloda rezidens tehenét nézzük, ahogy a pálmafákról lepotyogó kókuszdiók között lavíroz.




Reggeli után sétálok egyet a szálloda környékén, fotózgatok. Kiderül, hogy a szállodánk is részt vesz a Sea Turtle Project-ben, amelyben óriásteknősök tojásaira vigyáznak, amíg kikelnek (egyszerre több ezer van náluk folyamatosan), majd vigyáznak a kikelt teknősökre, amíg 5 naposak nem lesznek, és aztán besegítik őket a vízbe. Pont aznap lenne egy óceánba kísérés, de a repülő miatt nem tudjuk megvárni. Hát ezért is vissza kell jönni.




A séta után másfél órás ayurvedikus masszázson veszek részt. Életem első masszázsa, annyira nem vonzott sohasem a dolog, de mostanra teljesen ellazultam és magamat kényeztető -üzemmódban vagyok. No meg nem ártana, ha újra tudnék lépcsőn lefelé menni (mindannyiunknak 3-4 nap volt, mire teljesen helyrejött a lábunk-térdünk).

Masszázs utáni fetrengés a tengerparton. Fürdés és ökörködés a hullámokban.
Itt bújnak meg a hintaágyaink:


Vacsora. Ismét a homárt választom. Lent a személyzet éppen strandröpire készül. Az egyik pincér egész nap egy hintaágyban aludt. Nehéz élet.


Leszáll a nap, ideje indulnunk a reptérre. April és Tyson félórát tanakodnak, hogy ne jelentsenek-e beteget és maradjanak itt még négy napot, bennem megszólal a kötelesség, menni kell. Gyakorlatilag itt bármennyit el lehetne tölteni, totálisan megáll az idő. Beszélgetek a többi vendéggel, vannak akik két napra jöttek és három hete itt vannak. Veszélyes hely.


Búcsú Sri Lankától. Evans átvisz minket Colombon, megnézzük a főváros főbb kerületeit a kocsiból, aztán irány a reptér, Dubai, irány a hajnali 5-ös érkezés utáni azonnali meló és a szerda délutáni státusz, de kit érdekel? A Paradicsom egy darabkáját úgyis magammal vittem, úgyis bennem van, még most is.

Ceylon 4: A csúcson

Felnézek az előttem magasodó hegyre, még mindig szörnyen messze van a csúcs, legalább négyezer lépcső még, jajj. Hajnali fél egykor keltünk, egy óta úton vagyunk, étlen-szomjan vágtuk neki a túrának és most már kezdek picit elfáradni.


Eszembe jut, amikor először olvastam erről a hegyről, a Sri Pada-ról, avagy Adam's Peak-ről. A muzulmánok és a keresztények azt tartják, ide lépett le Ádám először, amikor el kellett hagynia a Paradicsomot, a buddhisták szerint Buddha itt járt, mielőtt végleg a Nirvánába távozott volna - megint mások egyszerűen csak Pillangóhegynek hívják, azt tartva, hogy ide járnak a lepkék meghalni. Majdnem 8 kilométer hosszú túra a 2234 m magas csúcsig, de az nem is lenne önmagában szörnyű. Ám a zarándok útvonal szinte 100%-ban lépcső, több, mint 5400 lépcső, beton lépcső és kő lépcső és sár lépcső és fából készült lépcső, korlátokkal és anélkül a szakadék mellett, és egy lépcső körülbelül 25-30 cm magas tehát konkrétan mászni kell, nem sétálni rajta. Zarándoklat, a szó szoros értelmében. És minden éjszaka több száz buddhista zarándok megteszi, felmegy a tetejére megnézni a napfelkeltét, aztán lesétál.


Megérkezünk az első pihenőnkhöz. Cukros teát iszunk és kekszet eszünk. Teljesen jó hangulatban vagyunk mindannyian, bár a hangszórókon terjedő szerzetes-nótát már szívesen elhallgattatnám. Kicsit kavarog a gyomrom, Tyson nem tűnik teljesen boldognak de ez vele sokszor előfordul, így nem aggódom rajta. Továbbhaladunk.


Amikor először olvastam róla, rögtön tudtam, hogy ezt nekem meg kell másznom. Félreértés ne essék, nem óriás-spirituális élményre vágytam, de van valami szimbolikus abban, amikor megküzdesz, elsősorban önmagaddal, és feljutsz a tetejére. Szükségem volt erre a kihívásra, és mondtam a többieknek, hogy velük vagy nélkülük, de felmegyek. April - aki rengeteget fogyott, de voltak régebben problémái, pl. cukorbetegségre is kellett szednie gyógyszereket sokáig - teljesen ráizgult, ő is az a típus, akit felvillanyoznak ezek a kihívások. Tudtam is, hogy rá számíthatok. Akram kicsit kényelmesebb, de gondoltam, ha mi megyünk, ő is eljön, neki ez már büszkeség-kérdés. A legnagyobb meglepetés Tyson, April férje, aki nagyon sportos, rengeteget edz, stb - és három napja próbál meggyőzni, hogy mégse menjünk fel.

(útközben most volt egy durva szakasz. Kicsit hányingerem van, megállok, szembe jön pár pakisztáni fiatal, akik feladták. Kapok egy névjegyet, hogy oda küldjem a tetejéről fotót, ha sikerül felérnem. A "ha"-n enyhén megsértődöm, nem kérdés, hogy felérek. Ha öt lépcsőnként le kell ülnöm pihenni, akkor öt lépcsőnként fogok feljutni).

Szóval én végig nagyon mondogattam, hogy menjünk, menjünk. Aztán tegnap volt egy kis MALŐR... beszedtem kétféle malária tablettát (a sajátomat elhagytam, így gondoltam áttérek April tablettájára, ami, most már tudom, jó nagy hülyeség volt) amitől lett egy kisebb túladagolásom - amely malária tüneteket produkál. Először azt hittem, napszúrást kaptam, aztán nem értettem, hogy mi a franc van, egyre rosszabb lett, lázas voltam, hányinger, a végtagjaim teljesen erőtlenek, aludni kell de nem tudok... végül elolvastam a tabletta használati útmutatóját és szépen sorban kipipáltam az összes tünetet. Hálistennek a súlyosabbakat nem produkáltam (hallucinációk + elvileg az első 24 órában megfigyelés alatt kell tartani, mert megállhat a szív). Na így érkeztem meg a Sri Padához, és tegnap este kiültem a teraszra, bűvöltem azt a csúcsot, és közben rázott a hideg.




Ekkor nem tudtam elképzelni, hogy neki fogok vágni. Aztán este 8-kor elmentem aludni, pár órán keresztül félálomban fetrengtem - de mire az óra csörgött éjfél után, már tudtam, hogy akkor is felmegyek.

Második tea. Ahogy magasabbra érünk, a tea is egyre drágább lesz, a vízről nem is beszélve. Nem mintha nem lenne így is baromi olcsó, de azért ez pofátlanság a zarándokokkal szemben, nem? Ahogy leülünk a teázó elé, sűrű felhőket gőzölgünk... enyhén megizzadtunk. Tyson közli, hogy ő nem fogja tudni megcsinálni, még a felénél sem járunk (tipikus pesszimista, " az utat félig sem jártuk be" típusú ember), így April átveszi tőle a hátizsákot. Itt elég nehéz továbbindulnom. Nem kérdés, hogy tovább kell menni, de lelkileg fáj.

Persze ez is olyan túra, mint bármelyik más, vannak jobb pillanatok és rosszabb pillanatok, a pályától függetlenül teljes mértékben agyban zajlik a dolog. Én például, tudom hogy mennyire hülyeség, de a maláriás sztori picit megijesztett, azon gondolkodom néha, hogy ha most itt szívrohamot kapok, akkor nem lenne, aki segítsen. De hát ez egy nagy hülyeség, félelmeket kordában kell tartani, tovább megyünk. Mélyeket lélegzek és alapvetően tök jól vagyok. Sőt, Aprillel együtt egyre jobb hangulatban vagyunk.

Az utolsó 3 kilométer nagyon nagyon meredek, segítségül a korláton próbálom felhúzni magam. A következő pihenőnél veszek négy lótusz virágot, hogy ha a tetejére érünk, letegyük az utolsó lépcsőre.

Már nagyon közel járhatunk, hisz nagyon magasan vagyunk, és már egy ideje nem látom a csúcsot. Megkérdezek egy lefelé jövő zarándokot, hogy még mennyi. Közli, hogy még 1000 lépcső kábé... rögtön megüt a guta. Itt döntöm el, hogy többet egyáltalán nem arra koncentrálok, hogy mikor érek a végére, többet nem érdekel a cél. Mindig csak arra koncentrálok, hogy megtegyem a következő lépést.



Egy zarándok látja, hogy halálunkon vagyunk Aprillel, és ránk mosolyog - rögtön fent vagytok, Pretty Face (Aprillel minden sri lankai úgy flörtöl, hogy az arcát dícséri), már csak kétszáz lépcső! elgondolkodom rajta, hogy milyenek fontosak életünkben a jóhírek hozói, és eldöntöm, lefelé én is bátorító szavakat fogok mondogatni a felfelé igyekezőknek.


Az utolsó száz lépcsőnél besűrűsödik a tömeg, aztán egyszer csak fent vagyok (libabőrös leszek, ahogy ezt leírom). Furcsa sárga fényekkel van megvilágítva az egész hely, egész egyszerűen sarki hideg van (süvít egy jeges szél, cipő nélkül kell mászkálni mert szent hely, a padló borzasztó), még sötét van és nem látunk le. Akram és Tyson boldogtalanok, mert fáznak, April és én sírni tudnánk a boldogságtól. Teljesen átlagos időben, 4 óra alatt jöttünk fel, malária ide vagy oda. Gondos idegenvezetőként mindenkinek mondtam, hogy fent hideg lesz, hozzanak meleg cuccot, persze nem hoztak. Végül kölcsönadom a hálózsákomat a többieknek.



Fent a hegy tetején egy picike szentély van és sok szerzetes. Nem is a szentély a lényeg, a kilátás hihetetlen. körbenézek, és ahogy lassan kezd kivilágosodni, felhőtengert látok mindenfelé, és pár hegycsúcsot, amely a felhők fölé ér.




Egyre többen vagyunk, gyűlik a tömeg. A szerzetesek elkezdenek kántálni, fura zene, hangszereket is használnak, a zarándokok, mint a zombik, mind egy irányba fordulnak és kémlelik az eget. Egyszer csak valamiféle elektromosság fut végig a tömegen - és ismét libabőrös leszek most is, ahogy eszembe jut - hirtelen mindenki zsong, és tudom hogy történik valami de először nem értem. Majd észreveszem én is hajnali nap első sugarait.
















Valamennyit még fent vagyunk, de elvileg nem jó sokáig ott nézelődni, mert a napfelkelte után gyorsan meleg lesz - és kellemetlen a lemenetel. Lefelé persze nem annyira megterhelő, de annál fájdalmasabb: beáll a lábam, a térdeim iszonyatosan fájnak, oldalazva megyek le, mint egy vénasszony, röhögnek is rajtam a helyiek, én is velük röhögök.




Szerzetesekkel haverozok és ámulok, hogy hol jöttünk, most hogy a világosban látom. Lehet, hogy másodjára ezt nehezebb lenne megmászni (amikor már tudod, mi vár rád).




Két óra lemenni, és egyáltalán nem kellemes. Boldog vagyok. Lődörgök meg lábat masszíroztatok meg fura indiai nénikék szórakoztatnak, végül 11 körül érek vissza a szállásra. 10 órát töltöttem az Adam's Peaken, de olyan, mintha egy évtized lett volna.