Irán: Találkozások

Nekifutok ismét az iráni élménybeszámolónak. És persze fogok arról is írni, hogy merre jártam és mit láttam, de először az emberekről akartam írni, akiknek sok élményt köszönhetünk, és akik igazán emlékezetessé tették az utunkat.  

Említettem már a múltkor, hogy az utazás tele volt kellemes meglepetésekkel, és engem az első akkor ért, amikor az első nap nekivágtunk a városnézésnek. Ekkor még kicsit tartottam az egész fotózás-témától (ugye azzal ijesztgetett mindenki, hogy letartóztatnak ha nagyon fényképezgetek), így nagy fényképezőgép a táskában - az volt a terv, hogy majd csak akkor veszem elő, ha lehet fotózni, egyébként meg ne lássák a nyakamban a gépet a rendőrök. Szóval kisétálunk Shiraz főterére, ahol egy erőd található... és az erőd előtt egy nyugati turista szobra, ahogy az erődöt fotózza. 

Teljesen abszurd élmény volt. És azt hiszem, ekkor lazultam be, innentől kezdve én teljesen kényelmesen éreztem magam, mindenkivel dumáltam, bementem a legsötétebb sikátorba is ha ahhoz volt kedvem, és végig rendületlen volt a biztonságérzetem (Fred szerint túlzottan is, aki néha szívesen az óvatosságot választotta volna, de nem hagytam) - ez egyébként az utolsó napos mullah-vadászatomban tetőzött - erről később.

A második nap kitaláltam, hogy most már igazán készítek pár fényképet a shirazi bazárról (a shirazi és az esfahani bazárok mindketten a Top- bazárok a Lonely Planet szerint), és teljesen lelombozódtam, amikor zárva találtam (ráadásul már előző este is zárva volt). Nem messze, a sarkon láttam egy rendőrségi lakókocsit, benne 4-5 rendőr szundított, gondoltam megkérdezem őket, mikor nyit a piac. Fényképező a nyakamban, hozzájuk sétáltam (Fred már ezen idegeskedett), és elkezdtem őket kérdezgetni, de nem nagyon jött össze a kommunikáció, nem értettek. Végül az egyik rámnéz, és megkérdez: "Photo?", erre nem igazán tudtam, mi a jó válasz, szóval továbbra is "Bazaar, bazaar", mire ő "Come with me now!". Ó jaj, ekkor eszembe jutott hogy ez lehet hogy nem jó hír... mire visszavezet a bazár bejáratához, kinyitja nekem a bazárt - és utána 25 percen keresztül vezetget a labirintusban, hogy kedvemre tudjak fényképezgetni.

Még az előző este:

Bejutottam!

Még egy kedves sztori a rendvédelmi szervekről: Esfahanban elkezdek csacsogni pár szimpatikus fiatallal, elmesélik, hogy helikopterpilótának tanulnak. A kérdésemre, hogy hol fognak dolgozni, ha végeztek (becsszó úgy értettem a kérdést, hogy mentős, vagy rendőr, stb.), elkezdik nekem a térképen mutatgatni a potenciális helyszíneket...mire rájövök, hogy most éppen nekem, egy idegennek azt sorolják, hol találhatók Iránban helikopterrel is rendelkező katonai támaszpontok. Ennyire nyitottak és barátságosak az emberek, legalábbis azok, akikkel mi találkozunk (a xenofóbok biztos nem álltak velünk szóba). Az utcán százméterenként ránk köszön egy ember, megkérdezi hogy honnan jöttünk, látszik hogy örül, hogy itt vagyunk, hogy tud velünk - akár kézzel-lábbal, akár angolul - beszélgetni, és azt mindenki utánunk kiabálja, hogy "you are welcome!". Hamar megtanulom, hogy a Hungary-t nem értik, a "Magyarisztánnak" ahogy gyorsan rájövök, viszont mindenki örül. Shiraz egyik parkjában egy srác meghív minket bulizni is (meg illegális shirazi borkóstolóra) - indul a buszunk aznap este így nem tudjuk elfogadni a meghívást, egyébként érdemes dilemma lett volna, nem tudom, megkockáztattam volna-e. Szóval nagyon népszerűek vagyunk - de ez picit más, mint Indiában, itt nagyon udvariasak és kedvesek az emberek, nincs fotózkodás-nyomulás-zavaró bámulás. 

Az alábbi kép taxiban készült. Hajnali fél hatkor érkeztünk az éjszakai buszozásunk után Esfahanba, és taxival mentünk a buszmegállótól a szállodához. A taxis megkínált termoszból teával, amelyet én el is fogadtam röhögve - 120-szal robogunk Esfahan belvárosában, én meg teát kortyolok.

Esfahanban egy 15 éves fiú segített nekünk kitalálni a bazárból és megtalálni a folyót. Mivel elmagyarázni lehetetlen volt, így fél órán keresztül vezetett bennünket és közben beszélgettünk. Ő Irán nyugati tartományából származik (kb. ötven kilométerre a házától zajlik az iraki hábórú...amely őt egyáltalán nem izgatja) ez az a rész ahol az Irak-Irán háború legvéresebb csatái zajlottak, ahol az iráni fiatalok önként átsétáltak az aknamezőkön, hogy mártírhaláluk által megtisztítsák a megszállt területeket. Ez a srác, a következő generáció, imádja a Rocky-t és a Keresztapát (sőt, a Keresztapából idézget is), a szabadidejében Call of Duty-t játszik, és sok mindenben az öcsémre emlékeztet. Ez az az Irán, amelyre számítottam?

Esfahanban taxiban ülök, az elején kicsit összevesztünk a taxissal így nem beszélgetünk (illetve alkudoztunk, picit erőszakosabban), így azt gondolom, hogy dühös ránk. Valami fantasztikus, édes-bús, meditatív zenét hallgatunk, teljes transzba esek, és az út végén megkérem, írja fel nekem az előadót, hogy megszereshessem a CD-t. Valahogy kézzel-lábbal elmagyarázza, ezt nem fogom megtalálni a boltokban, inkább lemásolja nekem. Másnap a hotel recepcióján mondják, hogy egy taxis behozott nekem egy CD-t (azóta megvan az előadó is, itt és itt bele tudtok hallgatni). A kedvesség teljesen spontán megnyilvánulásai - ezek teszik igazán élhetővé az életet, még egy vallási diktatúrában is.

A shirazi Bo&Fred fan club pár tagja. A kalap ismerős? Ezek a gyerekek másfél órán keresztül rohantak utánunk és barátkoztak. Az egyik srác, akinek az öccsére kellett vigyáznia, néha lemaradt a kicsi miatt, de aztán a nyakába kapta a és úgy rohant utánunk. Egyemmeg.

A csajok. A szigorúbb szabályok (kendő mindenkinek kötelező) miatt azt hittem, a nők szégyenlősek itt, hát Irán volt az a hely, ahol tapadtak ránk a nők. Egyébként az iráni nők sokkal modernebbek, mint sokan itt az Öböl túloldalán - látszik, hogy mennyire adnak magukra, a kendőt mindenki gyűlöli, a szépségipar (beleértve a plasztikai műtéteket - csak orrműtétből évente 90.000) nagyon fejlett. Az első nap egy parkban rámosolygok egy csajra, aki elpirul és elkezd kuncogni a barátnőkkel, ellágyullok hogy milyen kis bájosak és szégyenlősek itt a lányok. Aztán másnap már ők is leszólítanak minket, ugyanannyira jól beszélnek angolul mint a férfiak, és nyíltan flörtölnek, ami eléggé meglep. Az esfahani buszon egy lánnyal elkezdünk beszélgetni, végül megadjuk egymásnak az email címünket, azóta a Facebookon zaklat, "a mi barátságunk örök" és társai. A csúcs: egyik délután Fred szundít fél órát, ez alatt majdnem megnősülök... Egy parkban sétálgatok amikor egy csaj utánam rohan, hogy "Come with me, come with me", amikor elmondja, hogy a családját akarja bemutatni, gondolom ebből nem lesz baj, belemegyek. Anyuka, három nővér és a bátyjuk, eredetileg nomád (bakhtieri törzs), de most már városlakók, Fatma teljesen beindul, hogy úristen milyen kék szemeim vannak és hogy ő szerelmes, majdnem romantikus hangulatba kerülök, de aztán rögtön folytatja, hogy Irán nem jó hely, kendőt kell hordani, utálja a kendőt, ő európai feleség akar lenni európai útlevéllel (itt már figyelem a bokrokat, mikor ugrik ki egy rendőr, hogy felbújtásért letartóztasson), így sajnos rá kell döbbennem, nem a kék szemem a fő indok. Egyébként anyuka megkérdez, hogy miért nem vagyok még nős, meg gondolkodtam rajta, hogy iráni nőt veszek el? Válaszomra, hogy majd azt veszem el, akibe szerelmes leszek, döbbent csend a reakció - nem igazán értik, mi köze van a szerelemnek ehhez az egészhez. Aztán végül sikerül elmenekülnöm (bár emiatt Fatma szíve, saját bevallása szerint, darabokra hasad), de a konklúziót levontam: B tervként mindig tudok egy feleséget importálni magamnak Iránból.

Azt hiszem, ez a pár sztori, amely csak töredéke mindannak, amit a csupán négy napos iráni úton átéltem, ad egy kis ízelítőt Iránból, és hogy miért alakult át gyökeresen az Iránról előzetesen alkotott képem ez a hétvége során.