India: A kívülállók

Agra, hajnali fél 6, az utcán állok és várom, hogy megérkezzen az előre lebeszélt taxink. A szállodában sötét, a lobby kanapéján és padlóján alszik a személyzet. Kint köd, furcsa fények, az utca túloldalán a lepraintézet bejárata (bár ezt a tényt csak hangulatfestésként szúrom be, semmilyen módon nem volt hatással az életemre), az utca közepén egy kóbor kiskutya alszik. Egyszer csak megszólít egy kb. 10 éves kisfiú, gondolom ott aludt az utcán és észrevette a nap első turistáját, hát odarohan. Képeslapokat akar nekem eladni, nekem pedig eszem ágában sincs venni, egyszerre próbálok meg határozottan visszautasítani de ugyanakkor ember maradni - a kettő közötti egyensúlyt szinte lehetetlen megtalálni, mint azt Indiában megtanultuk. A kisfiú aztán elkezdi kínálgatni, hogy akkor ajándékba adja nekem a képeslapot, amelyet szintén nem fogadok el mert trükköt gyanítok, mire ő ezt mondja: "You know, Sir, people think that money is the most important thing in this world. i say, money is nothing, love is everything. I'll tell you, Sir, I'm not a rich man, I am poor man, but money doesn't mean much to me...". Annyi, de annyi gyerek van Indiában, aki úgy beszél, mint a felnőttek, és akinek sohasem volt rendes gyermekkora.

A fentihez hasonló esetek mindennaposak Indiában. Melindával rendszeresen megbeszéljük az élményeket, mit láttunk és hogyan értelmeztük, ezek a beszélgetések segítenek feldolgozni az élményeket és továbblendítenek ennek az emocionális utazásnak a mélypontjain.

Mindenki akar tőlünk valamit. Mindenki látja, hogy külföldiek vagyunk, egyszerűen képtelenség egy pillanatra is "eltűnni a tömegben". Persze a legtöbb ember kedves, fényképezkedni akar velünk (ami egyébként egy idő után szintén zavaró, és Melinda rendszeresen kendőben járja a várost), és beszélgetni, és kezet fogni, és mindez szuper, és alapvetően élvezzük (az egónknak is persze jót tesz), hiszen remek ennyi barátságos emberrel találkozni,mi pedig nyitottak vagyunk a világra. De aztán megszólít egy barátságos ember, és beszélgetünk egy sort, elmondja hogy mit érdemes megnézni a városban, majd nyújtja a kezét hogy ő idegenvezetett minket és fizessünk neki 200 rupee-t. És egyre bizalmatlanabbak leszünk az emberekkel, egyre inkább azon gondolkodunk, vajon ő tényleg kedves, vagy rögtön tartja a markát - és ezt a változást önmagunkban egyáltalán nem szeretjük, de egész egyszerűen ezt hozza ki belőlünk a "túlélési ösztönünk".

Persze mindenki átvág bennünket. Néha felbosszant bennünket, néha csak röhögünk rajta. Alapvetően tudjuk, hogy ez a játék része és ezek az emberek ebből élnek, és nekik az az 50 és 100 forint különbség rengeteget jelent míg nekünk nem, és még általában mi adunk többet. Sokszor a sport kedvéért lealkudjuk a tuk tuk árát, majd fizetéskor nagyvonalúan felkerekítünk... Mondom, tudjuk, hogy kábé mindenért többet fizetünk de számunkra ezek a különbségek minimálisak, hát elfogadjuk a játékszabályokat. Brahminok átkoznak, amikor nem fizetünk nekik Pushkarban (ezt azért elég nehezen dolgozom fel, ne átkozzon egy másik vallás képviselője se), aztán rájövünk, hogy ha egy papnál bemutatunk áldozatot, akkor kapunk egy karszalagot, és akkor a többi már békén hagy - hát belemegyünk ebbe is.

Ott vannak a gyerekek. Tudjuk, hogy a koldusokat a maffia irányítja (ami egészen nyilvánvaló, pl. sarkonként vannak leosztva, tehát ha kitartóan haladsz miközben futnak utánad, a következő saroknál eltűnnek), és ezt természetesen nem fogjuk támogatni, így koldusoknak egyáltalán nem adunk (pláne, hogy az indiai kollégáim figyelmeztettek, ha egynek adsz, élve szétszednek...). Na de nap mint nap elhaladni ezek a gyerekek mellett, akik beléd csimpaszkodnak, könyörögnek, futnak utánad... nagyon nehéz. Mennyire abszurd, hogy szponzorálok egy gyereket Afrikában, miközben itt meg hasonló gyerekekkel találkozunk és elfordulunk. Melindát Fatepur Sikhriben megcéloz egy képeslap-árus kisfiú, aki csak követi, és nem hagyja békén. Melinda végül akar neki adni valamennyi aprót, mire az "felháborodik", hogy ő nem koldus, hanem képeslap-árus, ezáltal egy pillanat alatt erkölcsi fölénybe kerül és ki is használja, még jobban elkezdi mondani Melindának. Melinda és én közém befúrja magát, ahogy egy árkádon keresztül haladunk, és konkrétan teljesen profin érzelmileg zsarolja Melindát, miközben folyamatosan hátranéz rám és köpköd és kiabál, hogy takarodjak, mert érzi, hogy Melindánál rést talált a pajzson és hogy én vagyok a "zavaró tényező". Végül elküldjük, Melinda kiborul, hogy milyen egy világ ez, ahol egy 10 éves sárga pólós fiúcska profi érzelmi zsaroló, és ezzel egyet kell értenem. Másnap rajtam a sor kiborulni, és ez folyamatosan így megy, fel és le.

A dharga felé menet kéz és láb nélküli koldusokat látunk, akik más lehetőség híján úgy gurulnak le az utcán, mint a gyerekek a havas dombról. Ez a kép aztán sokszor bevillan utána. Tele vagyunk dilemmákkal, pl. használjuk-e a biciklis riksát (ahol a saját erejükkel húznak sokszor hihetetlenül sovány, gyenge bácsikák), vagy ez erkölcsileg nem fér bele (akkor viszont az erkölcseid miatt megvonod tőle a kenyerét, hiszen ebből él). Támogassuk ezt vagy azt, vagy sem. Amikor egy riksás bevallja, hogy ha bevihet minket egy boltba, akkor a bolttulajtól kap 20 rupee-t, akkor menjünk bele vagy sem. Stb stb stb. Rengeteg kérdés, amelyről beszélgetünk, érvelünk és ellenérvelünk, és amelyekre valójában lehet, hogy nincs is jó válasz - mint mondtam, nagyon nehéz a túlélési ösztönt egyensúlyban tartani az emberséggel - de maguk ezek a beszélgetések az India-élmény nélkülözhetetlen elemei, ezek a dilemmák nélkül megrekedtünk volna egy borzasztó sekély, "taxival a Meridienből a Taj Mahalba" turista-szinten és örülök, hogy nem tettük. Ugyanakkor, bár tudjuk, hogy ezeket a problémákat nem tudjuk megoldani (és pláne nem, ha adunk pénzt a kéregetőknek), de nem tudunk ezen a tényen nem elkeseredni.

Aztán persze ott vannak a pozitív élmények. Az emberek, akik tényleg teljesen önzetlenül kedvesek, a fogyatékosok akik étteremben segédként dolgoznak, a fejbiccentés és a mosoly mindenki szemében amelyről tudod, hogy a jóindulat, az egymás iránti tisztelet, a vendégszeretet sokkal inkább jellemzik ezt az országot, mint a rossz tapasztalatok, amelyek a turistákat persze nagyobb koncentrációban megtalálják.

jaipurban egy étteremben ülünk Sunny-val, akivel a Couchsurfingen keresztül léptem kapcsolatba, gondoltam szimpatikus helyi arcnak tűnik, egy ebédre jól el fogunk dumálni. Sunny elmeséli élete történetét, amely kb. így hangzik: vidékről fiatalkorában feljött Jaipurba, mert a falujában semmi lehetősége nem volt megélni. Jaipurban riksa-mosóként dolgozott éjszakánként, néha sikerült ennie, néha nem... lassan összegyűjtött egy kis pénzt, jelentkezett főiskolára. Keményen tanult, emiatt ösztöndíjat kapott, és az ösztöndíj segítségévével 3 master képzést befejezett. Elkezdett dolgozni egy amerikai biztosítónál, keményen spórolt, tavaly vett saját házat Jaipurban rengeteg pénzért - kp-ban fizette ki, nem szeretne banknak tartozni. Tavaly meg is nősült, ami szintén nem egy olcsó projekt. A feleségével mindig szívesen fogadják a couchsurfereket, több mint 200 embert láttak vendégül eddig. Örökbefogadott 66, nyolc és tizennégy év közötti utcagyereket, akiket a szüleik elhagytak, épített egy házat nekik vidéken, ahonnan származik, iskoláztatja őket majd segít nekik találni valami állást, nem szereti ha "leárvázzák" őket, mert azt akarja, hogy tudják, hogy van valaki, aki gondoskodik róluk. Sunny fiatalabb nálam.

A fenti sztorit ismerősöknek, kollégáknak, ügyfeleknek elmesélve, tudjátok hányan kérdezték meg, hogy én ezt tényleg beveszem-e? És mindenkinek bátran mondom, hogy igen, én elhiszem Sunny történetét, egész egyszerűen mert olyan világban szeretnék élni, ahol igenis megtörténhetnek ilyen dolgok (meg nem is volt miért átvágnia). És pláne Indiában, ahol egymás mellett létezik minden sarkon az öröm és a bánat, a világ kegyetlen realitása és a mese. És vagy elfogadod, hogy ilyen a világ, és pláne hogy ilyen India, és megtalálod a szépséget a szemét között is, vagy hátat fordítasz az egésznek, hazamész és a koszról panaszkodsz (pl. itteni kollégáim egy része) és akkor azt hiszem kár volt beléd az egész hely.