Úton odafelé megállunk egy Spice Gardenben, ahol körbevezetnek bennünket és megmutatják, honnan, milyen növényekből származik a fűszereink nagy része... amennyire banális, annyira felizgat a téma és vadul fotózom a borsot, vaníliát, fahéjat, szerecsendiót, kakaót stb. (sőt, banánt és gumifát is látunk, hogy teljes legyen az élmény).
Bors (az összes fajta bors ugyanabból a növényből van, csak más az elkészítési eljárás):
Szerecsendió:
A vezetőnk aztán mesél az Ayurvedáról (szószerint: a hosszú élet tudománya), hisz India mellett Sri Lankában is óriási hagyománya és kultúrája van. Végigszagolgatjuk az olajokat és kencéket, Akramnak gyorsan rendbe teszik a fájó könyökét egy kis masszázzsal, és jót beszélgetünk arról, hogy mindez mennyire része az itt élők mindennapi életének. Tetszik, hogy itt a hangsúly azon van, hogy az emberek megőrizzék az egészségüket, és így folyamatosan szedik meg kenik ezeket a mindenféle teljesen természetes cuccokat, meg járnak az ayurveda tanácsadójukhoz, mert hogy olyan mindenkinek van - kár hogy mi akkor kezdünk az egészségünkkel foglalkozni, amikor már betegek vagyunk és konkrét problémát kell megoldani.
Polonnaruwa szép, szép hely, rengeteg látnivalóval, de a sok húúú és hááá mellett sem tudnak akkora izgalomba hozni a romok. Mindenesetre örülök, hogy nem az Ancient Cities bejárására szántuk az egész vakációnkat. Maga a táj gyönyörű, dombok és erdők, az egyik szentély mellett egy kis tavacska lótuszvirágokkal, mindenfelé leguánok grasszálnak (még közlekedési tábla is figyelmeztet rá.)
Az is tetszik, hogy én hiába érzem mindezeket a romokat egyszerűen ősrégi romoknak, ezek továbbra is szent helynek számítanak: a helyiek ugyanúgy odajárulnak a fekvő Buddha szobrához és virágokat szórnak elé, mint 800 évvel ezelőtt, és ugyanúgy le kell vennem a cipőmet és a baseball sapkámat minden szentély előtt, mint Kandy-ben a nagy buddhista komplexumban- egyszóval nem egyszerűen romok ezek, bejárja őket egyfajta vallási áhitat (és ilyen szempontból, picit nyugisabb tempóban való nézelődés nem ártott volna). A másik dolog, amely bejárja - és előre is bocsánat, nem akarok tiszteletlennek tűnni, de hát hozzátartozik a sztorihoz... - az közel sem ennyire átszellemült. A Sri Lankai fűszerek megteszik a hatásukat és a csapatunk összes tagjára mindig a zárt szentélyekben jön rá a legnagyobb szélgörcs... sírva röhögünk egy-egy gázosabb pillanatban amit tovább fokoznak a "Buddhának tilos hátat mutatni" táblák.
Minden tiszteletem Sri Lankaiaké, akik a gazdasági helyzetük és a háború ellenére felismerték, hogy a természeti adottságaik mennyire fontosak és ezek védelmét nagyon komolyan veszik. Kis területe ellenére Sri Lankának kb. 15 nemzeti parkja van - na ezt jobban sajnáltam, hogy nem volt idő többet látni - és a szafarikon a leopárdtól az elefántig sok mindent lehet látni (helyenként persze változó, hogy mit). Mi Polonnaruwától nem messze a Minneriya nemzeti parkot választottuk ki, mert az az egyik legjobb terület a szigeten, hogy szabadon élő elefántcsordákat figyelhess meg. (Sri Lankában egyébként több helyen is élnek még szabadon elefántcsordák... régen az elefánt volt Sri Lanka egyik legfontosabb exportcikke. Kisebbek, mint az afrikai elefánt, de nagyobbak az indiai és thaiföldi elefántnál, és hatalmas becsben tartják őket a helyiek - a szigeten több helyen üzemelnek elefántmenhelyek és elefánt - árvaházak is, ahol a rászoruló és beteg állatokat gondozzák). Aztán kiderült, hogy most esős időszak van és onnan átvándoroltak az állatok a másik pihenőhelyükre - így végül a Huluru Eco Parkban találtuk magunkat.
Még a szafari előtt egy gyors ebéd... vörös rizs és tízféle csípősebbnél csípősebb curry. Addigra már egész jól bírtam egyébként.
Majd irány a jeeppel a vadonba. A vezetőnk egyébként is nagyon lelkes volt, na meg mi is cukkoltuk, hogy ne a szokásos turista útvonalakat mutassa - úgyhogy teljesen bezsongott, hogy milyen közelről fogjuk látni az elefántokat... megláttuk az első csordát, minden más jeep jobbról megkerülte őket és tisztes távolból nézegette őket, mi pedig bevágtunk balról és 10 méterre találtuk magunkat... zseniális.
Miközben fotózgattunk, a vezető kommentálta, hogy azért most megfordul az autóval, hogy ha menni kell, gyorsan el tudjon indulni, mert az elefántok néha bedühödek, odarohannak, felfordítják a jeepet, aztán elfutnak (az embereket általában nem bántják, de az autókat nem szeretik) - a mi vezetőnkkel eddig háromszor fordult elő.
Az első család után elindultunk a másik csordát megkeresni. Ez egy nagyobb csapat volt, kb. 20-30 elefánt, mi ismét sokkal közelebbről, mint a többi furgon - de itt még azérrt rendes távolságban voltak.
Egyhónapos bébi szopizik:
Vakaró-fa:
Nézelődünk, fotózunk, és még meg is említem Aprilnek, hogy ahhoz képest, hogy az előző helyen megfordultunk a bizti kedvéért, itt egyáltalán nincs menekülő útvonalunk - előttünk egy nagy sáros gödör, mellettünk bokrok... két percre rá az egyik kisbabás elefántanyuka felkapja a fejét és elkezd igen határozott léptekkel közelíteni. A vezető felkiált, hogy jaj jaj, indulás, jön az elefánt... majd azzal a mozdulattal belehajt a pocsolyába és beleragadunk (hálistennek az elefánt eddigre lenyugodott és visszaballagott a családhoz).
A következő két órát azzal töltjük, hogy megpróbáljuk a jeepet kiimádkozni a sárból, de hiába.
Először nem engednek minket kiszállni, mert hogy nemzeti parkban nem szabad, meg egyébként is kobraveszélyes terület- aztán csak rájönnek, hogy egyszerűbb lenne ha nem terhelnénk mi is az autót. Úgyhogy kiszállunk, megpróbáljuk tolni az autót, April videóz meg fotózgatunk, jól elvagyunk. Az elefántok pedig a saját kis ritmusukban legelgetnek és vándorolnak, és centiméterenként közelebb jönnek az autóhoz. A végén már ennyire közel voltak:
... és ugye alapvetően nem bántanak meg semmi para, csak félő hogy valami megijeszti őket (pl. a munkások kiabálása, ahogy megpróbálják kihúzni az autónkat), és akkor löknek egyet a kocsin.
Baromira élveztem. Amíg a jeepen üldögéltünk, miközben az állatok lassan közeledtek, az nem annyira komfortos érzés, mert ha elkezd futni felénk, elég tehetetlenek lettünk volna. De miután kiszálltunk, láttuk az autóutat nem messze, én szerintem gyorsabban tudok futni vészhelyzet esetén, mint egy elefánt (aztán ki tudja...), így túlzottan nem idegeskedtem... a kaland viszont zseniális volt. Eszembe jutott a szabadkai (pontosabban palicsi) állatkert, ahol először láttam elefántot. Egy beton-csatorna választotta el az állatokat a nézőktől, a betonszegélyen acéltüskék voltak a biztonság kedvéért, ha esetleg bevadulnának... és most itt voltam, vendégként az ő lakhelyükön, semmi biztonsági intézkedés vagy kerítés nem volt közöttünk... nagyon új és izgalmas élmény.
Végül a kocsit kihúzta egy másik jeep, mi visszaszálltunk, a vezető teljes komolysággal megkérdezte, menjünk-e tovább, mutasson-e többet, mondtuk, hogy köszi, de elég volt, elindult, két méter múlva szinte leesett a kerék mert valamit elfelejtettek visszaállítani. Így végül kisétáltunk a nemzeti parkból, óvatosan kikerülve a kobrafészkeket, amelyekre a vezetőnk rámutatott.
Úton hazafelé még bekukkantottunk Dambullában egy nagy szentélybe... nem mondható, hogy elapróznák a Buddha-szobrokat.
(az elefántos kalandról készült egy teljes videó is, utólag belinkelem, amint April feltölti YouTube-ra).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése