Ceylon 4: A csúcson

Felnézek az előttem magasodó hegyre, még mindig szörnyen messze van a csúcs, legalább négyezer lépcső még, jajj. Hajnali fél egykor keltünk, egy óta úton vagyunk, étlen-szomjan vágtuk neki a túrának és most már kezdek picit elfáradni.


Eszembe jut, amikor először olvastam erről a hegyről, a Sri Pada-ról, avagy Adam's Peak-ről. A muzulmánok és a keresztények azt tartják, ide lépett le Ádám először, amikor el kellett hagynia a Paradicsomot, a buddhisták szerint Buddha itt járt, mielőtt végleg a Nirvánába távozott volna - megint mások egyszerűen csak Pillangóhegynek hívják, azt tartva, hogy ide járnak a lepkék meghalni. Majdnem 8 kilométer hosszú túra a 2234 m magas csúcsig, de az nem is lenne önmagában szörnyű. Ám a zarándok útvonal szinte 100%-ban lépcső, több, mint 5400 lépcső, beton lépcső és kő lépcső és sár lépcső és fából készült lépcső, korlátokkal és anélkül a szakadék mellett, és egy lépcső körülbelül 25-30 cm magas tehát konkrétan mászni kell, nem sétálni rajta. Zarándoklat, a szó szoros értelmében. És minden éjszaka több száz buddhista zarándok megteszi, felmegy a tetejére megnézni a napfelkeltét, aztán lesétál.


Megérkezünk az első pihenőnkhöz. Cukros teát iszunk és kekszet eszünk. Teljesen jó hangulatban vagyunk mindannyian, bár a hangszórókon terjedő szerzetes-nótát már szívesen elhallgattatnám. Kicsit kavarog a gyomrom, Tyson nem tűnik teljesen boldognak de ez vele sokszor előfordul, így nem aggódom rajta. Továbbhaladunk.


Amikor először olvastam róla, rögtön tudtam, hogy ezt nekem meg kell másznom. Félreértés ne essék, nem óriás-spirituális élményre vágytam, de van valami szimbolikus abban, amikor megküzdesz, elsősorban önmagaddal, és feljutsz a tetejére. Szükségem volt erre a kihívásra, és mondtam a többieknek, hogy velük vagy nélkülük, de felmegyek. April - aki rengeteget fogyott, de voltak régebben problémái, pl. cukorbetegségre is kellett szednie gyógyszereket sokáig - teljesen ráizgult, ő is az a típus, akit felvillanyoznak ezek a kihívások. Tudtam is, hogy rá számíthatok. Akram kicsit kényelmesebb, de gondoltam, ha mi megyünk, ő is eljön, neki ez már büszkeség-kérdés. A legnagyobb meglepetés Tyson, April férje, aki nagyon sportos, rengeteget edz, stb - és három napja próbál meggyőzni, hogy mégse menjünk fel.

(útközben most volt egy durva szakasz. Kicsit hányingerem van, megállok, szembe jön pár pakisztáni fiatal, akik feladták. Kapok egy névjegyet, hogy oda küldjem a tetejéről fotót, ha sikerül felérnem. A "ha"-n enyhén megsértődöm, nem kérdés, hogy felérek. Ha öt lépcsőnként le kell ülnöm pihenni, akkor öt lépcsőnként fogok feljutni).

Szóval én végig nagyon mondogattam, hogy menjünk, menjünk. Aztán tegnap volt egy kis MALŐR... beszedtem kétféle malária tablettát (a sajátomat elhagytam, így gondoltam áttérek April tablettájára, ami, most már tudom, jó nagy hülyeség volt) amitől lett egy kisebb túladagolásom - amely malária tüneteket produkál. Először azt hittem, napszúrást kaptam, aztán nem értettem, hogy mi a franc van, egyre rosszabb lett, lázas voltam, hányinger, a végtagjaim teljesen erőtlenek, aludni kell de nem tudok... végül elolvastam a tabletta használati útmutatóját és szépen sorban kipipáltam az összes tünetet. Hálistennek a súlyosabbakat nem produkáltam (hallucinációk + elvileg az első 24 órában megfigyelés alatt kell tartani, mert megállhat a szív). Na így érkeztem meg a Sri Padához, és tegnap este kiültem a teraszra, bűvöltem azt a csúcsot, és közben rázott a hideg.




Ekkor nem tudtam elképzelni, hogy neki fogok vágni. Aztán este 8-kor elmentem aludni, pár órán keresztül félálomban fetrengtem - de mire az óra csörgött éjfél után, már tudtam, hogy akkor is felmegyek.

Második tea. Ahogy magasabbra érünk, a tea is egyre drágább lesz, a vízről nem is beszélve. Nem mintha nem lenne így is baromi olcsó, de azért ez pofátlanság a zarándokokkal szemben, nem? Ahogy leülünk a teázó elé, sűrű felhőket gőzölgünk... enyhén megizzadtunk. Tyson közli, hogy ő nem fogja tudni megcsinálni, még a felénél sem járunk (tipikus pesszimista, " az utat félig sem jártuk be" típusú ember), így April átveszi tőle a hátizsákot. Itt elég nehéz továbbindulnom. Nem kérdés, hogy tovább kell menni, de lelkileg fáj.

Persze ez is olyan túra, mint bármelyik más, vannak jobb pillanatok és rosszabb pillanatok, a pályától függetlenül teljes mértékben agyban zajlik a dolog. Én például, tudom hogy mennyire hülyeség, de a maláriás sztori picit megijesztett, azon gondolkodom néha, hogy ha most itt szívrohamot kapok, akkor nem lenne, aki segítsen. De hát ez egy nagy hülyeség, félelmeket kordában kell tartani, tovább megyünk. Mélyeket lélegzek és alapvetően tök jól vagyok. Sőt, Aprillel együtt egyre jobb hangulatban vagyunk.

Az utolsó 3 kilométer nagyon nagyon meredek, segítségül a korláton próbálom felhúzni magam. A következő pihenőnél veszek négy lótusz virágot, hogy ha a tetejére érünk, letegyük az utolsó lépcsőre.

Már nagyon közel járhatunk, hisz nagyon magasan vagyunk, és már egy ideje nem látom a csúcsot. Megkérdezek egy lefelé jövő zarándokot, hogy még mennyi. Közli, hogy még 1000 lépcső kábé... rögtön megüt a guta. Itt döntöm el, hogy többet egyáltalán nem arra koncentrálok, hogy mikor érek a végére, többet nem érdekel a cél. Mindig csak arra koncentrálok, hogy megtegyem a következő lépést.



Egy zarándok látja, hogy halálunkon vagyunk Aprillel, és ránk mosolyog - rögtön fent vagytok, Pretty Face (Aprillel minden sri lankai úgy flörtöl, hogy az arcát dícséri), már csak kétszáz lépcső! elgondolkodom rajta, hogy milyenek fontosak életünkben a jóhírek hozói, és eldöntöm, lefelé én is bátorító szavakat fogok mondogatni a felfelé igyekezőknek.


Az utolsó száz lépcsőnél besűrűsödik a tömeg, aztán egyszer csak fent vagyok (libabőrös leszek, ahogy ezt leírom). Furcsa sárga fényekkel van megvilágítva az egész hely, egész egyszerűen sarki hideg van (süvít egy jeges szél, cipő nélkül kell mászkálni mert szent hely, a padló borzasztó), még sötét van és nem látunk le. Akram és Tyson boldogtalanok, mert fáznak, April és én sírni tudnánk a boldogságtól. Teljesen átlagos időben, 4 óra alatt jöttünk fel, malária ide vagy oda. Gondos idegenvezetőként mindenkinek mondtam, hogy fent hideg lesz, hozzanak meleg cuccot, persze nem hoztak. Végül kölcsönadom a hálózsákomat a többieknek.



Fent a hegy tetején egy picike szentély van és sok szerzetes. Nem is a szentély a lényeg, a kilátás hihetetlen. körbenézek, és ahogy lassan kezd kivilágosodni, felhőtengert látok mindenfelé, és pár hegycsúcsot, amely a felhők fölé ér.




Egyre többen vagyunk, gyűlik a tömeg. A szerzetesek elkezdenek kántálni, fura zene, hangszereket is használnak, a zarándokok, mint a zombik, mind egy irányba fordulnak és kémlelik az eget. Egyszer csak valamiféle elektromosság fut végig a tömegen - és ismét libabőrös leszek most is, ahogy eszembe jut - hirtelen mindenki zsong, és tudom hogy történik valami de először nem értem. Majd észreveszem én is hajnali nap első sugarait.
















Valamennyit még fent vagyunk, de elvileg nem jó sokáig ott nézelődni, mert a napfelkelte után gyorsan meleg lesz - és kellemetlen a lemenetel. Lefelé persze nem annyira megterhelő, de annál fájdalmasabb: beáll a lábam, a térdeim iszonyatosan fájnak, oldalazva megyek le, mint egy vénasszony, röhögnek is rajtam a helyiek, én is velük röhögök.




Szerzetesekkel haverozok és ámulok, hogy hol jöttünk, most hogy a világosban látom. Lehet, hogy másodjára ezt nehezebb lenne megmászni (amikor már tudod, mi vár rád).




Két óra lemenni, és egyáltalán nem kellemes. Boldog vagyok. Lődörgök meg lábat masszíroztatok meg fura indiai nénikék szórakoztatnak, végül 11 körül érek vissza a szállásra. 10 órát töltöttem az Adam's Peaken, de olyan, mintha egy évtized lett volna.