Akram az első pillanattól kezdve mondta, hogy ez a tüntetés komoly dolog, hogy ebből még sok jó kisülhet. Megőrült attól, hogy nem mehet haza, de mivel családjában ő fenntartó, aki innen támogatja anyagilag az otthoniakat, nem tudott mindent itt hagyni és hazarepülni, pedig nagyon szeretett volna. Helyette félóránként beszélt a testvéreivel, éjjel-nappal a tv-t figyelte (a nemzetközit és az egyiptomi hazait is, ez utóbbi teljes vicc volt, a legnagyobb harcok közepette szakácsműsorokat adtak le), és életét a Facebookon élte... Egyiptomban lekapcsolták a netet, így az egyiptomi expatek tartották fent a harcokat az interneten, ami a siker egy nagyon fontos eleme lett.
Az egyiptomiak kapcsolata a hazájukkal valami egészen különleges, be kell vallanom, nem tartom magam képesnek akkora hazaszeretetre, mint amilyet az egyiptomi ismerőseim tanúsítottak. Mindig is imádták Egyiptomot, meghalni is képesek érte, ugyanakkor Mubarakból már iszonyatosan elegük lett - amikor Tunéziában lezajlott a forradalom, Egyiptomban trend lett, hogy gratuláló SMS-eket küldtek random tunéziai mobil számokra. Amikor elkezdtek tüntetni Egyiptomban, Akram felhívta az öccseit telefonon, hogy megtudakolja, mizujs. Közölték vele, hogy most azonnal indulnak Kairóba, a Tahrir térre tüntetni (ők Alexandria mellett egy kisvárosból származnak). Akram közölte, hogy büszke rájuk, menjenek tüntetni, de maradjanak a saját városukban, védjék meg a házat, családot, stb, rájuk ott van szükség, és ők így tettek (és nem sérültek meg, hál'istennek). Amikor lezajlott ez a beszélgetés, azt hittem, Akram le akarja majd beszélni őket az egészről, mert hogy félti őket - az édesanyjuk arra kérte őt - közben Akram közölte: végig attól rettegett, hogy közlik az öccsei, hogy nem mennek ki a térre. Nem tudta volna elviselni, hogy gyávák a testvérei.
Rengeteget beszéltem ebben az időben Akrammal, mindig jött az új sztorikkal, elemzésekkel, stb. Elmagyarázta, hogy ki kicsoda, miért van ott, hogy miért utálják az egyiptomiak a rendőrséget és miért imádják a hadsereget, hogy miket hallott az ott levő ismerőseiktől. Én is aggódtam, amikor elkezdett bedurvulni a dolog (amikor a megnyitották a börtönöket és a kormány elkezdte fizetni az ellen-tüntetőket, Molotov-koktélok stb.) Akram néha elképesztő sztorikról számolt be, például amikor az egyik haverja a Facebookon - sikerült kikerülnie a proxy-t, és tudta használni - kiírta státuszként, hogy "sziasztok, sürgősen keresek egy Kalasnyikovot", majd beindult a kommentelés, pár óra után újra írt a csávó, hogy "Köszi, megvan". Sokkal többen haltak meg, sokkal több ember tűnt el - beleértve az újságírók krónikus eltűnéseit - mint amennyit a nyilvánosságnak bevallottak. Végül aznap este is együtt voltunk Akrammal, amikor Mubarak lemondott (lásd "Mulatás - egyiptomi módra") - jó volt látni az örömet, megkönnyebbülést és a továbblépést (pl. Akram megpróbál aktívan szervezkedni, hogy minden expat egyiptomi küldje haza egyiptomi bankokba a megtakarított pénzét).
Obay, a félig szudáni, félig egyiptomi barátom, aki Szaúd-Arábiában nőtt fel, itt Dubai-ban ismerkedtünk össze de most Irakban dolgozik IT-sként (tudom, furcsa kombináció), két hete ki tudott venni szabit és Kairóba utazott. Mubarak lemondása után még pár napig ott bulizott, majd ideutazott Mubarak - búcsúbulit szervezni Dubaiba (a buli végül nem jött össze sajnos). Mivel itt már nincs saját lakása, így nálam lakott egy hétig, ma utazott vissza Irakba, és ő mesélt sokat az élményeiről.
Nagy sajnálatára nem tudott akkor visszaérni, amikor még komolyabb összecsapások voltak, mire ő hazaért (a lemondás előtt kb. 5-6 nappal), már gyakorlatilag karnevál-hangulat volt a Tahrir téren. Azt mesélte, hogy megérkezett Alexandriába, onnan vonattal Kairóba, onnan egyenesen a Tahrir-térre. Közben át kellett mennie húsz ellenőrzőponton (az emberek önszorgalomból állították fel ezeket, hogy kiszűrjék az álruhás rendőröket és a felbérelt csőcseléket), bent a téren viszont olyan volt, ahogy Egyiptomnak lennie kell: béke és egyetértés. Az emberek odafigyeltek egymásra, ha meglöktek, elnézést kértek. A nők egyedül ki mertek menni, senki nem molesztálta őket (és ugye ismerjük Egyiptomot), sőt, ha besűrűsödött a tömeg, sorfalat álltak nekik, hogy nyugodtan el tudjanak menni. Ugyanúgy sorfalat álltak a nagy tömegben a keresztény egyiptomiak, hogy megvédjék az összetaposástól az imák alatt a muzulmán egyiptomiakat. A téren négy helyen működött átmeneti kórház, egész komoly gyógyszerkészlettel. A mecsetekben folyamatosan aludtak emberek, sőt, folyamatosan volt ott valaki, aki telefon-töltő állomást üzemeltetett, azaz ha lemerültél, odavitted a telefonodat, és ő vigyázott rá. Vigyáztak egymásra, védték a múzeumokat, és a tüntetés végeztével összetakarítottak maguk után (még a graffitiket is lemosták a hadsereg tankjairól).
Mindkét barátom szerint sokat számított a sikerben, hogy az emberek meg tudták őrizni a humorérzéküket. Szinte versenyeztek, hogy kié a legviccesebb felirat, a legjobb táblákat egy helyen gyűjtötték, pl: "Mubarak mondj már le, 18 napja itt vagyok és zuhanyoznom kell", "Mondj már le, fázom" / " Mondj már le, elfáradt a kezem", és a kedvencem (a média, hogy aláássa a tüntetők hitelességét, azt terjesztette, hogy a Tahrir térieket lefizették, hogy KFC-vel etetik őket, és hogy erkölcstelenségek történnek bent) " Te idióta, hát nem látod, hogy bezárt a KFC?". Miután újraindult az internet, az egyik leginkább terjesztett téma az volt, hogy Kicsoda az Omar Soliman mögötti csávó? (érdemes a linkre kattintani és elolvasni az egész sztorit, nagyon vicces).
Az biztos, hogy hosszú és rögös út áll Egyiptom előtt, de látva a barátaim lelkesedését, nem tudok nem örülni velük. Mabrouk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése